Nagyon kevés olyan estére emlékszem, amikor egy világsztár előadása után csalódottan, vagy értetlenül mentem haza. Volt, hogy valaki rossz napot fogott ki, és olyan is, – mint José Carreras – akiről még meg lehetett érteni, hogy egykor miért csodálták. Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem tudtam mit kezdeni az átéltekkel, ez pedig néhány évvel ezelőtt egy bécsi Capricción történt. A grófné szerepét Renée Fleming énekelte, akinek a kedvéért – a világ több színházához hasonlóan – elővehették a darabot. Furcsa érzés volt. Először magamnak is szégyelltem beismerni, hogy itt valami nem stimmel. Korábban ismertem és csodáltam a Nagy Fleming felvételeit, krémes hangját, eszköztelen eleganciáját. Ezzel szemben a színpadon egy nem különösebben előnyös megjelenésű nagyon amerikai asszony állt, aki folyamatosan önön karjait simogatta, s mintha az éneke is hasonló önimádó manír lett volna…
Ezek után kevés lelkesedéssel láttam neki a Belső hang – Egy énekes születik című magyarul a művésznő pesti látogatásakor, 2011-ben megjelent önéletrajzi írásához. Valljuk be, könyvkiadás tekintetében meglehetősen el voltunk kényeztetve a hatvanas évek végétől a rendszerváltásig. A Zeneműkiadó gondos csapata olyan könyveket fordíttatott le és adott ki, amelyek jó része ma is kézbe vehető, élvezetes olvasmány. Elég ha Rudolf Bing vagy Tito Gobbi önéletrajzaira gondolunk. Szeretném hinni, hogy, amikor az első olvasók itthon kézbe vették ezeket a köteteket, nem érezték annyira a vasfüggöny szorítását. Olvasás közben a világ nagy operaházaiba képzelhették magukat, úgy érezve, mintha fizikailag nem is lennének elzárva ezektől az élményektől. Az állami zenei könyvkiadás összeomlása, illetve piaci szemléletű átállása a mai napig érezhető törést okozott. Éppen ezért hatványozott felelősség operai témájú könyvet kiadni. Papíron mi lehetne bölcsebb döntés, mint napjaink egyik legnagyobb énekesnőjének – aki ráadásul éppen hazánkba látogatott – önéletrajzát megjelentetni? Papíron. Nem tudom, elolvasta-e valaki az eredeti amerikai könyvet, mielőtt a kiadás mellett döntött. Jól ismerjük Johann Strauss örökbecsű Denevérjéből Eisenstein kiszólását, miszerint „Zöld szamarat és okos tenoristát még senki sem látott.” Vannak értelmesebb és kevésbé értelmesebb művészek. Leo Slezák például kifejezetten meglovagolta „tenorságát”, s erényt kovácsolva a buta énekes sztereotípiájából három remek könyvvel ajándékozta meg a világot.
Írni felelősség, magam is tapasztalom, minden egyes posztom aktiválása alkalmával. Csak akkor és csak olyan témában tudok írni (sajnos?), amiről mondavalóm van. De ugyanezt olvasóként is elvárom. Miről szól hát Fleming 260 oldalas könyve? A belső hangjáról. Azt hiszem, a gondolatokat nevezi így, amelyek megállás nélkül kavarognak a fejében. Egy vég nélküli belső monológ lehet izgalmas dolog. Ám jelen esetben nem az. Fleming gondolatai ugyanis egyetlen dolog, – a hangja – körül kavarognak. Mellesleg elmeséli néhány sorban a családja történetét, megemlíti a saját karrierjének menetét, de mindezt csak mellékesen. Egyetlen dolog számít, a hangja. Nem számoltam, de legalább kétszáz oldal kizárólag az énekhangjáról szól. Mikor kinél mit tanult, milyen problémái merültek fel, hogyan oldotta meg. Az egész könyv olyan, mint egy kamasznapló, csak ott legalább a szex áll a központban, egy izgalmas téma, akörül forognak az író gondolatai. Az énektanítás, az éneklés annyira személyes érzéseken-élményeken alapul, hogy alig rögzíthető és nagyon nehezen adható át. Az énektanár és tanítvány viszony egy ritka bensőséges és intim kapcsolat. Olvasni róla olyan, mint pornófilmet nézni. A lényeg átadhatatlan. Fleming mégis ezzel próbálkozik. Érdekes lenne megtudni, hogy ha egy gyakorló művész olvassa végig a könyvet, akkor ő kap-e valami hasznos információt, mely által gyógyírt talál saját hangképzési problémáira. Csodálkoznék, ha így lenne. A világ mindennapi hangképzéssel kevésbé foglalkozó milliói számra dögunalom. Ennyi erővel egy anatómiai tankönyvet is kézbe lehet venni.
A Belső hang az egyik legszebb komolyzenei könyv, ami az utóbbi időben hazánkban napvilágot látott. Gyönyörű betűtípust választott a kiadó, a MET tökéletes fotóin kikezdhetetlen a művésznő szépsége. Sajnos a fordítást egy olyan emberre bízták, aki érezhetően nincs otthon az opera világában. Darab- és áriacímeket sem ad meg helyesen, az énektechnikáról és a zenei szakkifejezésekről pedig érezhetően fogalma sincs. Így az eredeti nem túl bölcs megállapítások magyarul még egy sületlen csavarral nehezítik az írói szándék értelmezését.
Renée Fleming ma a világ egyik legkeresettebb operaénekese. Emberek tucatjainak megélhetése függ tőle, sofőrtől menedzsereken át a lemezkiadókig. Ezek az emberek azon fáradoznak, hogy Miss Fleming körül mindig minden rendben legyen. Jótékony burkot vonnak köré. S nem ők az elsők. Vigyázott rá egykor a családja, biztonságban volt a különböző kollégiumokban is, mindig. Valójában sosem nélkülözött, soha semmi izgalmas nem történt vele az életében. Álom amerikai élet, tökéletes, okosan és szépen felépített karrier. Kikozmetikázott lemezek és tökéletességig retusált fotók. Nincs repedés a zárt rendszeren. Csak egyetlen sötét felhő borítja a Fleming-galaxis egét: ha Renée-val soha semmi nem történt, soha semmi valós emberi katarzist nem élt át, miről tud mesélni a színpadon? Miből táplálkozik a művészete? Ez a hiány keseríthetett el annak idején az ominózus bécsi előadás után… Talán amerikai szemmel ez az üresség nem tűnik annyira fel, de Európában nagyon tud fájni. Olykor Fleming is leleplezi magát: elmeséli, hogy mennyire izgult, amikor pár éve Szentpétervár alapításának kétszázadik évfordulóján a Mariinszkij Színházban a világ politikai vezetői előtt kellett Tatjána Levéljelenetét előadnia. Megijedt, hogy tudja-e közvetíteni a zene által azt az orosz szöveget egy oroszokból is álló közönség előtt, melyből egy szót sem ért. A ma élő egyik legnagyobb szoprán megengedheti magának, hogy ne tudja szóról szóra egyik szerepének minden rezdülését! Ha ezt olvassa egy énekes a világ bármelyik pontján, utána hogyan várhatjuk el tőle, hogy bármilyen szerepet lefordíttasson-értelmezzen, ha egyszer Flemingnek sem szükséges? Amikor korunk operaművészetének hanyatlásáért a rendezőket tesszük felelőssé, gondoljunk az Isteni Renée-re, aki úgy adta elő Tatjánát, hogy egy szót sem értett belőle. Mikor engedte ezt meg magának egy Saljapin, Nilsson vagy Domingo? „Minden hanyatlik!” – állapította meg Falstaff kimászva a Temzéből. Igaza volt.
