A genovai Traviata premier nem a megszokott forgatókönyv szerint kezdődött. A függöny előtt Fabio Luisi, az est karmestere jelent meg, a teljes ének- és zenekar kíséretében. Hosszú beszédben tiltakozott a színházat ért és a színházra váró megszorítások ellen. Miután a frakkos-jelmezes társaság levonult, egy kisebb csoport érkezett, s állt meg karba tett kézzel a nézőtérrel szemben: a szakszervezeti urak. Hasonló tartalmú, ám kevésbé árnyalt tiltakozásukban már konkrét nevek és meg nem tartott ígéretek is elhangzottak számadatokkal alátámasztva. Farkasszemet nézve Genova premierközönségével közölték, hogy nekik bizony itt most sztrájkolniuk kéne, de a színház szeretete és a nézők megbecsülése jeléül ezt egyelőre mellőzik. Némi taps után távozott a kis társaság is . A Teatro Carlo Felice a 2012/13-as évadban mindössze harminchat előadást tart. A társulat műsorán kizárólag remekművek – Don Giovanni, Turandot, Macbeth, Rigoletto, Traviata – szerepelnek, ezen kívül egy szentpétervári balett-trupp az elmaradhatatlan Hattyúk tavával és valami milánói vándortánccsoport egy Hamupipőke adaptációval. Ha megnézzük a többi olasz színházat, nem sok városban tartanak ennél számottevően több előadást. Az opera bölcsőjében úgy tűnik ma már nem annyira fontos a nagyra nőtt gyermek.
A súlyos gazdasági válsággal küzdő Olaszország elkezdte a megszorításokat, s ezt elsősorban az olyan „luxuscikkek” szenvedik meg, mint amilyen az operajátszás is. „Mentsük meg nemzeti identitásunkat, az operát!” – kezdte nemrég Riccardo Muti Rómában Luisihez hasonló beszédét, mely akkor bejárta a világsajtót. De valóban olyan fontos mindez még az olaszoknak az? Ha az lenne, valószínűleg nem szűkülne mindössze harminchat előadásra egy hatszázezer fős város évi operaigénye. Összehasonlításul az alig százezres lélekszámú Frankfurt melletti Giessenben hét operából negyvenkét előadást tartanak, nem rossz nézőszám mellett. Szokás Németországra, mint kiapadhatatlan kincsesbányára tekinteni. Tény, hogy a német színházak évtizedekkel ezelőtt felismerték a közönséggondozás és a közönségnevelés elengedhetetlen voltát. Szinte valamennyi színházban dolgoznak színházpedagógusok, rendszeresek az ifjúsági foglalkozás, majd minden korosztályt igyekeznek ellátni gyerekoperákkal. Mégis, mintha a német színházak repertoárja is kissé szürkülésnek indult volna a következő évad terveit nézegetve. Európa-szerte egyre kevesebb olyan előadást találni, amit feltétlenül meg kellene nézni. Félő, hogy ez is egyfajta szellemi-tőkekivonást jelent. Már nem olyan fontos az operával mondanivalót közvetíteni. Talán az alkotók és a színházi gondolkodók manapság kevésbé hisznek a műfajban. Talán tényleg a legegyszerűbb csinálni egy szép Traviatát vagy Turandotot. A közönség egy része boldog, hogy nem kell gondolkodnia, ha színházba megy. Sokan pedig így is meg vannak ijedve és egy percre sem veszik le a szemüket a szövegkiíróról, nehogy lemaradjanak valamiről. S közben mindenről lemaradnak.
Néhány hónapja egy apró betűs hír látott napvilágot a német újságokban. Sokaknak elkerülte a figyelmét, pedig igen fontos gondolatok voltak benne. Bonnban egy fiatalokból álló csoport aláírásgyűjtést kezdeményezett az operaház magas állami támogatása ellen. (A színház támogatása jelenleg a tizede annak, amit annak idején az NSZK fővárosaként élvezett.) Nem operagyűlölők, nincs semmi bajuk a műfajjal. Egyszerűen nem tudják mi az, nem is érdekli őket, viszont szerintük az euró-milliók sokkal hasznosabb helyekre is kerülhetnek, mint egy szűk réteg szórakoztatására. Ne legyintsünk a „kulturálatlan ifjakra”. Nem feltétlenül azok, de mindenképpen ők vannak többségben, s ki tudja, egyszer hatalomra kerülhetnek és valósággá változtathatják mostani elképzeléseiket. Tudom, hogy a műfajt lassan száz éve temetik, de ha az erózió érdektelenség és forrásmegvonás képében jelentkezik, jóval eredményesebben fogja lepusztítani az operát. Természetesen nem kell arra gondolni, hogy három év múlva Bécsben nem lehet már Toscát nézni. Puccini remekei még nagyon soká fognak élni – egyre ingerszegényebb előadásban. Ám, hogy Korngold, Pfitzner vagy Gomez operái egyre kevésbé fognak előkerülni, az valószínű.
Ha Európában lassan-lassan a kihalás felé sodródik az opera, vajon itthon milyen sors vár rá? Hogy mennyire rétegműfajról beszélünk, érdemes előkeresni azt a két évvel ezelőtti cikket, ahol Horváth Ádám akkori miniszteri biztos bejelenti, hogy a pesti Operaházban bérleteladási rekord született: két hét alatt tizenkétezer darabot értékesítettek. Ha utánaszámolunk, tizenkétezer néző hatszor töltené meg az Erkel Színházat. Összesen ennyi bérlője volt a színháznak, egy kétmilliós városban. A színházba járók népesebb tábora általában távolt tartja magát az általuk modorosnak vélt operától. A közönség – világszerte öregedik – a szebb színházakat egyre inkább turisták töltik meg. Hála Ybl mesternek a világ egyik legszebb épületével büszkélkedhetünk, mely idegen ajkú látogatói szemében azonban nem több mint látványosság, melyet illik megnézni a Váci utca és a Hősök tere között. A mindenkori kulturpolitikusaink felelőssége lenne az Operaház feladatkörének meghatározása. Ha azonban utánaszámolunk, Rockenbauer Zoltán volt az utolsó kultuszminiszter, akit valóban szerette az operát, de Aczél György az utolsó olyan, aki értette a működését is. Abba jobb bele se gondolni, hogy a mindenkori magyar parlament tagjai közül hányan látogatják önszántukból rendszeresen a dalszínházat. Egyelőre ennek ellenére – ma még – rendre megítélik az évi négy-nyolc milliárd forintnyi állami támogatást az Operaház részére. Ezért nem lehetünk elég hálásak, de közben éreznünk kell, hogy ez a támogatás egy olyan burok, mely Amerikában sohasem létezett, és az utóbbi időben Európában is felszakadni látszik. Mert a bonni ifjak példája könnyen ragadós lehet.
Nemrég bukkantam rá az After the Filnal Curtain – Az utolsó függöny után című amerikai oldalra, melyben elhagyatott színházakat fotóznak végig. Számunkra, akiknek annyira fontos a műfaj kevés drámaibb és elszomorítóbb látvány van, mint ezek a magukra hagyott épületek, melyekben egykor annyi csoda született. Jó lenne hinni, hogy az európai színházaink sosem fognak erre a sorsra jutni.
Fotó: Matt Lambros
