Egy nappal a 78. születésnapja után csendben elhunyt Nagy Ferenc karmester. Aki rendszeresen látogatta az Operaház előadásait az elmúlt évtizedekben, bizonyára számos alkalommal látta őt, hiszen 1971-től három évtizeden keresztül volt a színház egyik legsokoldalúbb dirigense. Karigazgatóként kezdte működését a színházban. Első vezénylései is a nagy kórusoperákhoz, – elsősorban Verdi műveihez – kötődtek, de fokozatosan az Operaház széles repertoárjának nagy részét birtokba vette. Szerény, csendes ember volt, aki számára a színház elsősorban munkahely lehetett, nem pedig a magamutogatás eszköze. Kicsi, fegyelmezett mozdulatokkal vezényelt, kerülte a látványos, „karmesteres” gesztusokat. Előadás közben sohasem temetkezett a partitúrába, szeme mindig az énekeseken nyugodott. Ha Nagy Ferenc vezényelt, az művészek és a közönség is mindig biztonságban érezte magát, az ő előadásai sohasem estek szét.
Néhány éve jelent meg Petrovics Emil önéletrajza, melyben a magyar zeneélet számos figurájáról ír meglehetősen vitriolosan. Nagy Ferenccel kapcsolatban azonban egészen más hangnemet ütött meg. Az 1960-as évek elején találkoztak először, amikor Petrovics a Petőfi Színház főzeneigazgatója volt. „Nagy Ferencet vettem fel vezénylő korrepetitornak. Életem egyik legnagyszerűbb munkatársát találtam meg: olyasvalakit, aki makulátlan szakmai tudásával, különleges, angolos humorával, lojalitásával és szolidalitásával szinte végképp megszilárdította bennem a hitet, hogy bízni lehet az emberekben, baj nélkül is lehet együttműködni, és a kölcsönös nagyrabecsülés csodálatos atmoszférát tud teremteni. Máig őrzöm ezt az egyébiránt megalapozatlan érzést, de nem adom fel.” Petrovics tarsolyában mindenkivel kapcsolatban volt néhány jellegzetes történet, melyeket kiválóan tudott előadni. „Elhamarkodott dolog lemondani a pozícióról, ha az ember elfelejt bemenni az előadást levezényelni. Nagy Ferenc várt rám a szobámban, s amikor 19 óra 5 perckor még nem voltam ott, felvette a szmokingját és dirigált. A Koldusopera hibátlanul lement. Még csak meg sem említette senkinek, hogy mi történt. A tragikusnak ítélt helyzetet az egyik legtisztségesebb gesztus enyhítette. Olyasmi, ami nem sokszor fordul elő az ember életében.” Azt hiszem, ez a néhány mondat tökéletesen érzékelteti, milyen ember volt Nagy Ferenc. Egy olyan generáció képviselője, aki számára jelentett még valamit az a szó, művészi alázat.
