A színházak nem véletlenül zárnak be nyáron. A művészeknek is szükségük van pár hetes kikapcsolódásra. Ám ezzel a lehetőséggel nem mindenki él. Van, aki a tűző napon is próbál, hogy aztán esténként feketére maszkírozva izzadjon tovább. Mások gyönyörű parkokban, csodálatos ruhakölteményekben adnak gálákat. Roberto Alagna ezúttal is önálló utat választott. Little Italy címmel összegyűjtötte kedvenc slágereit, hogy Franciaország különböző pontja megörvendeztesse vele a közönséget. Augusztus 14-én Fréjus újjá épített ókori amfiteátrumában tartott nagyszabású estet.
Sokan fanyalognak, amikor jeles operaénekesek másfelé kirándulnak. Méltatlannak tartván ezt a műfajok királynőjének papjaihoz. Pedig a közönség nagyon hálás ilyenkor és általában a művészeknek is jót tesz egy-egy ilyen projekt. Alagnáról köztudott, hogy mielőtt komolyzenei képzésben részesült volna, kamaszkorától kezdve énekelt kabarékban. Portrélemezei mellett több amerikai-olasz-francia slágereket tartalmazó cd-t is készített. Nyári fellépéssorozatát ezek anyagából állította össze. Rendezőelvet találni a számok között lehetetlen, valószínűleg nincs is. Alagnának kedve támadt bizonyos dalokat elénekelni. Nem fűzte őket csokorba, nem akar eljutni valahonnan valahova. Csak énekelni akart. A pódium – még ha egy több ezer fős arénáról is van szó – jóval kíméletlenebb és őszintébb, mint az operaszínpadok. Nem segít a jelmez és a maszk, nem lehet belebújni más bőrébe. De pont ez a maszktalanság nagyon jól áll Roberto Alagnának. Kis bárpult, egy pohár vörösbor, két mikrofon és Frédéric Manoukian Big Band-je, semmi több. Maximum kétszer negyven perc – gondoltam. Végül a műsor fél tíztől hajnali fél egyig tartott. Nehéz eldönteni, hogy a közönség, vagy az előadók élvezték jobban az estét. Pedig Alagna rutinos showman-ként végig borotvaélen táncolt. Ha nem ő és nem úgy csinálja végig az estét, ahogy a tenorista tette, valószínűleg minimum unalomba fulladt volna az este. Alagna nemcsak énekelt, hanem vezette is a műsort. Folyamatosan kommunikált, játszott a közönséggel, hol megénekeltette őket, hol vicceket mesélt nekik. A csattanók nagy része utólag teljesen vállalhatatlan („Következzék a legszebb szerelmes dal, melyet pizzáról írtak. Margaritha.”), mégis akkor élőben volt benne valami kamaszos báj, ami nagyon szerethetővé tette a produkciót. Alagna maga is jól akart szórakozni, végig udvarolt a dekoratív nagybőgős-lánynak, nevetett a világon, kigúnyolt az Aida fanfárjaitól a kritikusokig mindent. Nem a világ vezető operaházainak sztárja állt előttünk, hanem egy másik fiú. Egy öröménekes, egy vagány párizsi srác, aki mellényben és félrecsapott sapkával csajozott, de közben egy-egy érzelmes szám erejéig az intim csöndet is képes volt megteremteni. Ez Alagna igazi arca, melynek nincs sok köze ahhoz a botrányhős sztárhoz, mellyé az elmúlt évtizedekben a média torzította őt. Az egyik arc poeticának is beillő konferanszában elárulta, igazán csak akkor él, amikor énekel. Kissé giccses? Azt, de Fréjus-ben ezen az éjszakán elhitte neki pár ezer ember, akiket megajándékozott az estével.
