Nem tudom, létezik-e férfiember számára nehezebben kimondható-leírható szó, mint az apa. Sokszor annyira mély, ám mégis szemérmesen takargatott kapcsolatot feltételez, mellyel nagyon nehéz szembe nézni. Mire minden előjelű érzelem és indulat nélkül, reálisan tudja az ember az édesapját szemlélni, már gyakran késő. Különös tragédiája ez a férfisorsnak. Erre a szembenézésre vállalkozott Tóth Dénes Árpád debreceni újságíró és tanár, Ricercare (Apakönyv) című füzetében.
Sajnálatosan szoros lenne a verseny a 20. század leghányattatottabb sorsú magyar zeneszerzője címért. A lista hosszú, de Tóth Dénes (1908 – 1955) – könyvünk írójának édesapja – valószínűleg így is előkelő helyen végezne. Emlékszik még rá egyáltalán valaki? Fel tudja idézni egyetlen művének címét, egyetlen dallamát? Kicsi rá az esély. Pedig legnagyobb szabású opusát a Dorottya című balettet az Operaház is bemutatta. Igaz, a lehető legalkalmatlanabb időpontban, 1944 tavaszán. Ez volt a színház utolsó bemutatója a felszabadulásig. A kritikák dicsérték az újszerű zenét, mindennek ellenére a történelem ugyanazon év őszén lemosta a színpadról a vidám táncjátékot a negyedik előadása után. Még egy Tóth Dénes mű csendült fel az Operaház színpadán, 1947 karácsonya előtt a Mária, Kisjézus című kantátája.
Tóth Dénes élete a Művészetek Palotája mellől indult, édesapja ugyanis a Soroksári úti vágóhídon volt felügyelő. A legidősebb fiú két diplomát is szerzett, zeneszerzés mellett a Pázmány Péter Tudományegyetemet is elvégezte. Disszertációjának címe A magyar népszínmű zenei kialakulása ma is tanulságos olvasmány lenne. Munkát mégsem kapott, ezért az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága először 1930-ban Rómába küldi, hogy Farkas Ferenccel Ottorino Respighinél tökéletesítsék tudásukat, majd az Operaház balett-korrepetitora lesz néhány évre. Később a Nemzeti Színházhoz, majd a Zeneakadémia könyvtárába kerül. Noha folyamatosan komponál, művei jogdíjaiból nem tud megélni. Egy Dohnányi Ernővel való nézeteltérés után a Műszaki Egyetem könyvtárába kap munkát. Micsoda tragédia lehetett egy kétdiplomás művésznek, hogy rövid életéből egy teljes évtizedet műszaki könyvek között kellett eltölteni, ráadásul gyakornokként. Kárpótlást talán az irigylésre méltó baráti köre jelenthette, melybe olyan legendás személyiségek tartoztak, mint Lukács Margit, Weöres Sándor, Kodolányi János, Nagy Lajos, Németh László, vagy Szabó Lőrinc. Megfelelő állást csak 1952-ben kapott, ekkor kezdett el tanítani a debreceni Zenedében. A nyugalom alig három évig tartott, 1955-ben, mindössze negyvenhat évesen egy agyvérzés végzett vele.
Tóth Dénes Árpád, a fiú csodálatos munkát végzett. Már 1976-os szakdolgozatában összegyűjtötte édesapja hátrahagyott munkáit. Nemcsak zeneművekről van szó, – 134 műve (színpadi- és filmzenék, kórusművek, dalok, zenekari-, kamara és szólóhangszerre írt darabok) közül mindössze 11 jelent meg nyomtatásban és mindössze 46 került bemutatásra – hiszen Tóth Dénes mintegy húsz éven keresztül zenekritikusként is tevékenykedett és a poszthumusz megjelent Hangversenykalauzt is ő jegyzi. Műveit halála óta nem szólaltatták meg, a kéziratokat Tóth Dénes Árpád 1991-ben a Széchenyi Könyvtár Zeneműtárában helyezte el, ma is ott várják a feltámadást. A fiú könyvével mára minden kulcsot megadott, hogy a magyar zenetörténet egyik fehér foltja eltűnjön. Ahogy a kötet előszavában írja: „Édesapám ötéves koromban halt meg, egyetlen beszélgetésünkre emlékszem – az óra járásáról. Meg még arra, hogy a parafa dugós puskámat a szekrény elérhetetlen tetejére tette. És arra, hogy este megcsókolt. Borostás volt és dohányillatú. Most, hogy végeztem e kötettel, leírhatom: immár mindent tudok a munkásságáról. Az emberről szinte semmit.”
A könyv ide kattintva elolvasható
