Lehet-e egy érzékeny nemzetnek nagyobb opera-tragédiája annál, mint hogy egyik legfontosabb dalműve előadhatatlanná válik? Márpedig ezzel a szomorú ténnyel kellene szembenéznünk a Háry János esetében. Noha a probléma már a daljáték 1926-os születésekor csírájában megjelent, tapinthatóvá csak a mű újbóli színreviteleinél vált, először 1952-ben, s azóta szinte folyamatosan. Hogyan lehetséges, hogy egy zeneművel, melyet megjelenése pillanatától kezdve tisztelünk és csodálunk, egyre kevésbé tudunk színpadilag bármit is kezdeni? Többféle magyarázat is adódik. Először is Kodály daljátéka igen speciális történelmi környezetben keletkezett. Azt is mondhatjuk, hogy a Háry János csak Trianon után és csak Magyarországon születhetett meg. Ez nemcsak annyit jelent, hogy magán viseli a nemzet sorstragédiáját, a darab ennél mélyebbre hatol: megmutatja azokat a gyökereket, melyek a tragédia kiváltó okai lehetnek. Éppen ezt a szembenézést szokás elmulasztani a Háry színrevitelekor. A címszereplőről folyamatosan kiemelik, hogy nem pusztán a magyar Münchausen báró, inkább egy álmodozó igaz magyar parasztember. Pont ebben az álmodozásban, a tények állandó ki- és átszínezésében, illetve egy saját valóság kreálásának mámorában lebeg Magyarország immáron egy évezrede. Jól tudta ezt a néplélek nagy ismerője, Kodály, s tartotta mosolyogva görbe tükrét az Operaház úri közönsége elé.
Ne feledjük, hogy a Háry merész színpadi-zenei kísérlet is volt a maga idejében. Unikális jellegébe kódolva van útjának követhetetlensége. Ez volt az első daljáték az Operaház megszentelt deszkáin: se opera, se operett, se népszínmű. Miután senki sem tudott rá frappáns elnevezést találni, maradt a daljáték. Kodály már a premier utáni napokban lenyilatkozta a később híressé vált mondását, miszerint a Háry sohasem lesz kész. Valójában egyik színpadi műve sem lett sohasem kész, szinte élete végéig csiszolgatta őket, keresve a tökéletes formát. A mester halála után merték csak feszegetni a kényes kérdést, hogy Kodály vajon miért tartott ki a Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegkönyvének minden betűje mellett. Hiszen elsősorban neki kellett éreznie, hogy a darab prózájának értéke meg sem közelíti a zene nagyságát. Okulva tapasztalatból, néhány évvel később, a Székely fonó komponálásakor nem is vett igénybe librettista segítségét. Kodály pontosan érezte, zenéje mennyire a szöveg fölé nőtt. Nyilván ezért készítette el alig egy évvel az ősbemutató után a szvit változatot, melyet igen gyorsan a világ legnevesebb karmesterei vettek repertoárjukra. A teljes daljáték csak igen ritkán kerül külhonban előadásra, elsősorban Németországban és Ausztriában. Az előadásokról a magyar kritikusok mindig felháborodottan távoznak, azzal vádolva a produkciók rendezőit, hogy nem értik meg, miről szól valójában a darab. Pedig egészségesebb lenne elfogadni, hogy Hegyeshalmon túl másképp értelmezik a mesét. A szvit nemzetközi sikerének titka Kodály európai fülnek is egészen egyedi muzsikája. A Háry egyike azon kevés magyar zenéknek, melyek valóban tiszta forrásból táplálkozva megérintenek az emberben valami nagyon ősi, nagyon zsigeri mélységet. Mintha a kollektív emlékezetünkből merítkezne. Nem egyedül a népdalok csodája ez, kell hozzá Kodály mester furfangja, a hangszerelési zsenije.
Mégis, a Háry János előadásai rendre unalomba és értetlenségbe fulladnak. Színpadi műként be kell ismernünk, szinte élvezhetetlen. Meséje kevéske egy estére, szereplői nem fejlődő jellemek, humora avítt, nyelvezete a ma emberének már nem csak távoli, hanem olykor megfejthetetlen is. A paszirt, burkus, sarzsi, regula, podegra szavak az 1926-os közönség számra még evidenciaként hathattak, mára teljesen kivesztek a köztudatból. Mit lehet hát tenni szegény Háry Jánossal, hogy a ma embere is megkapja azt az érzést, amit a mű eredeti közönsége átélhetett? Hiszen kötelességünk megmenteni a későbbi generációk számára! Valószínűleg el kellene felejteni a teljes szövegkönyvet és a dalok közé – megtartva a köz- és aláfestő-zenéket – új prózát írni. Ha egyetlen színész meséli el a történetet az énekesek is mentesülnek a számukra körülményes prózamondástól. Megtették ezt néhány éve Párizsban – ahol maga Gérard Depardieu volt a mesélő – és Bécsben is. Akik barbárságot kiáltanak, gondolkozzanak el, hogy beülnének-e egy Harsányi Zsolt, Paulini Béla színielőadásra? Az ember tragédiáját Nemzeti színházi bemutatása után hosszú évtizedeken keresztül Erkel Elek kísérőzenéjével játszották. Előadásai elképzelhetetlenek voltak e nélkül. Aztán lecserélték Farkas Ferenc, később mások szerzeményeire. Senki sem sírja vissza Erkelt, akit maga Paulay Ede emelt Madách mellé. Valami hasonló módon kellene Kodályt leválasztani Pauliniékról, hogy egy új foglalatban méltóképp csilloghasson a Háry János.
