Boldog korban élünk. Legalábbis abból a szempontból feltétlenül, hogy az elmúlt ezer évben talán még soha nem voltak számunkra ennyire nyitottak Európa határai, s talán sohasem volt még ennyire könnyű utazni, mint az elmúlt néhány évben. Az én generációmban már csak halványan él a hegyeshalmi kocsisorok emléke, a vörös és kék útlevelek, a három évenkénti „nyugati” turistaút lehetősége állami valutakeretből pedig számunkra is csak szüleink történeteiből ismert. A jót könnyű megszokni, amikor manapság egyszerűen átugrunk Bécsbe, eszünkbe se jut, hogy pár évtizede elérhetetlen távolságban volt a vasfüggönnyel elválasztott két főváros. Márpedig a nyugati országhatáron túli világ joggal izgathatta az ötvenes években itthon-rekedtek fantáziáját. Nem lehetett kivétel az a felcseperedő művész-generáció sem, amely a színházi öltözőkben hallgathatta a vasfüggöny mögött rekedt nagy öregek történeteit. Az 1948 és az 1956 előtti időszakból egyedi disszidálásokról alig tudunk. A leghíresebb történet talán a Rab István – Kováts Nóra sztár-táncospáré, akik 1953-ben egy Kelet-berlini turné során átmetróztak nyugatra. Elképesztő arculcsapása volt ez akkor a szocialista kultúrának, hiszen az Operaház elsőszámú álompárja voltak, egy ország büszkeségei, talán a legfiatalabb Kossuth-díjasaink. Disszidálásukkor szinte gyerekek voltak, egyikük sem töltötte még be a huszonkettedik életévét. Távozásuk után még az emléküket is megpróbálták kiirtani, egy 1956-os szakkönyvben egyszerűen a nevüket sem írták le, még az 1977-es Balettlexikon is csak pár sorban emlékezik meg róluk. A mai napig csak néhány fotójukat ismerjük, külföldi karrierjük valós alakulásának csak a sarokpontjait.
Éppen ezért ért váratlanul, hogy néhány napja egy francia oldalon a La plus belle danse de Nora Kovach et d’Istvan Rabowsky – Kovách Nóra és Rabowsky István (Rab ezt a nevet használta külföldön) legszebb tánca című kisfilm. Ahogy a leírás nevezi a film noire a magyar táncospár disszidálását meséli el enyhén dramatizálva, sok tánccal. A 18 perces alkotásról nem derül ki, hogy ki készítette, kinek a megbízásából és milyen célközönség számára. A párbeszédek jó része magyarul hangzik el, de főhőseink titokban angolul tanulnak a német városban (hogy bábelibb legyen a zűrzavar, a kópia francia hangalámondással maradt ránk). Talán valami „nyugati” propaganda film lehet, amely bemutatja, mennyivel szabadabb az élet a vasfüggönyön túl, ahol nem vigyáz a tehetségekre egy mindig éber Varga elvtárs. Természetesen felesleges lenne a kisfilmet filmként elemezni, úgy ugyanis különösebb erényei nincsenek – eltekintve a határon való átmetrózás valóban izgalmasan megcsinált részét. Ellenben ez a 18 perc honi balett kultúránk eddig ismeretlen lappangó kincse. Nem tudom, marad-e egyáltalán videó a Rab – Kováts párosról, én sohasem találkoztam vele. A felvétel alapján a maguk korában valóban kiváló táncosok lehettek, egy szimpatikus, egymást féltve szerető emberpár. Reméljük szép életük volt, a magyar lexikonok szerint ugyan Amerikában elváltak, jó tíz évvel ezelőtt Kovách egy levelét úgy írta alá: Nóra és István.
Néhány hete egy másik magyar operatörténeti vonatkozású filmet találtam. A műalkotás 1956 után készült Amerikában és Bécsben. Rendezője Ervin Litkei még akkor hagyta el Magyarországot, amikor nyitva voltak a határok. Homályos életrajzából úgy tűnik, elsősorban zeneszerzőként tevékenykedhetett, egyike lehetett, az elképesztő sorsú amerikás hazánkfiainak. Kompozíciói közül egyedül indulóit jegyzik. Speciális marsh-okat komponált élelmes honfitársunk, mindegyiket egy-egy amerikai elnökről nevezte el, így garantálva a sikert. Litkeinél a zeneszerzőnél talán csak Litkei a filmrendező ismert kevésbé. Egyetlen próbálkozásáról tudunk, Az aranykalickáról. Tökéletesen amatőr, filmként teljesen értékelhetetlen alkotás. Érthetetlen, ki és milyen reményekkel adott rá pénzt. Érdekes egyedül számunkra lehet, ugyanis az előző Rab István – Kováts Nóra filmhez hasonlóan ez is magyar disszidensekről szól. Főszereplői külföldön élő honfitársaink: Gafni Miklós tenorista (aki magát játssza), Szarvas Janina, az 1956 decemberében Bécsbe távozó magántáncosnő („Janinaként”) és párja, Füleki Gyula („Fülekiként”). A történet igen egyszerű: a csodálatos hangú ifjú tenorista sikeres meghallgatás után nem akar pesten dolgozni, mert alá kéne írni belépési nyilatkozatát a Pártba. Inkább otthagyja táncosnő szerelmesét (aki szakításukkor egy fájdalmas csárdásba tör ki egy étteremben) és világkarriert csinál. Néhány ével később, amikor Gafni már híres énekes, meghallja az 56-os forradalom híreit (eredeti filmfelvételek!), Bécsbe siet, ahol a hajdani szerelmesek ismét összeborulnak. Janina pályafutása egy schönbrunni pas de deux-vel folytatódik.
Szarvas Janina életrajzi könyvében sok zaftos történetet megoszt az olvasókkal, de Gafnival való ismeretségéről és a filmről hallgat. Így nem tudhatjuk, ismerte-e még Pestről tenorista a szép szőke balerinát. Annak ellenére, hogy a félórás Aranykalickát filmként nem igazán lehet megnézni, operatörténetileg szintén izgalmas lenyomat. Gafni Miklós Tisztacsegén született Weinstock-ként. Miután a családjából egyedüli túlélőként visszajött a haláltáborból rövid időre az Operaház egyik legnagyobb ígérete lett. 1945-ös Traviatabeli debütálása után gyorsan Amerikába költözött. Elsősorban koncerténekesként lett híres – sokan Gigli utódjaként emlegették. Az 1960-as évek elején kétszer is hazatért néhány előadás erejéig. A kritikusok véleménye megoszlott, volt, aki világsztárként ünnepelte, de olyan is akadt, aki szerint az elmúlt másfél évtizedben semmit se fejlődött. A filmvászonról egy hatalmas szívű, nagykedélyű, világra nyitott ember néz ránk, varázslatos hanggal. A későbbi időkből Kövesdy Pál már inkább egy helyét kereső simlis kalandorra emlékezik, nem egy nagy énekesre. Szarvas Janináról sem maradtak ránk felvételek, a film alapján a dekoratív szőkeség is különös, temperamentumos értéke lehetett a magyar táncművészetnek abban az alig fél évtizedben, amíg tehetségét a hazai nézőkkel osztotta meg.
Két ismeretlen magyar vonatkozású film. Valószínűleg már nem fog kiderülni, hogy Litkeiék ismerték-e vagy sem a berlini szökésről szóló alkotást. Filmjükben esetleg arra reflektáltak Gafni sugárzó személyiségével a középpontban. Ahogy a tenorista kiengedte kanáriját, amikor Pestről távozott, ugyanúgy repültek ki az országból ezek a kiváló művészek egy sikeres szabad élet reményében. Küzdelmesebb volt a sorsuk, mintha itthon maradtak volna. Többször kezdték újra az életüket, amire a szocialista Magyarország védőburkában nem lett volna szükségük, de többet láttak a világból, mint az aranykalickában ragadt művésztársaik.
