Valószínűleg sokan látták a helyszínen, vagy a tévében az Erkel Színház újranyitó előadását. A hosszú gálából bizonyára mindenki számára maradtak emlékezetes pillanatok. A monstre egyveleg arra mindenképpen hasznos, hogy egyfajta körképet adjon a mai magyar operaénekesekről. A fiatal, és a karrierjük csúcsán lévő művészek mellett fellépett néhány olyan nagyágyú is, akik már túl vannak pályájuk zenitjén, mégis talán az ő közreműködésük okozta a legnagyobb örömöt. Közéjük tartozik Berczelly István.
Pedig Berczelly karrierje nem úgy indult, hogy egyszer ő lesz az operajátszás nagy öregje. Zeneakadémiát nem végzett, énekelni magánúton tanult, pályája első öt évét a fővárostól távol, Debrecenben kezdi. A baritonhiányban szenvedő Operaházba 1968-tól jár fel kisegíteni, majd 1970-től végleg Pestre szerződik. Ma már szintet hihetetlen, de kezdetben olyan magas lírai szerepeket énekelt, mint Valentin, Don Juan, Bagó, vagy Luna gróf. A premiereken általában Melis György, majd az 1970-es évek végétől Faragó András mögött áll a második szereposztásban. Lassan a teljes repertoárt birtokba veszi Monteverditől Szokolay-ig, minden évadjában vár rá egy-két főszerep. És a Wagnerek… Az istenek alkonya Gunterjétől kezdve szinte kivétel nélkül végigénekli a bariton, basszbariton végül a basszus szerepeket: isteneket, kasztráltakat, susztereket. Mégis… mégis nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a repertoárénekesből kiváló művész legyen, s majdnem ugyanannyit kell várni arra, hogy intézménnyé magasztosuljon.
Berczelly István napjainkban 75 évesen egymaga képvisel egy letűnt generációt, s egy letűnt kort. Losonczy Györgyről mesélték, hogy amikor megjelent az Operaház folyosóján tiszteletet parancsoló alakja, a szembejövők önkéntelenül is félre álltak. Valaha ilyen típusú művészek népesíthették be az operaszínpadokat. Mára anakronizmus volna őket együtt viszontlátni – ahogy egy félévszázados operafilmet is menthetetlenül távolinak találunk – egy-egy idős művészre most is örömmel csodálkozunk rá. Márpedig Berczelly István fellépései a mai napig csodálatra méltóak. Emlékszem két-három évvel ezelőtt Kerényi Imre elkopott Bánk bánjának utolsó előadására, ahol Molnár Andrással énekeltek. A jelenlévők érezték, hogy ilyen többet nem lesz, egy korszak búcsúzik az előadással. S valóban, Molnár András soha többet nem énekelte Bánk bánt. Ellenben Berczelly Erkel Ferenc születésnapján, a Magyar Opera Napjává keresztelt november 7-én ismét – és ki tudja hányadszor – Petúr bánként lépett színpadra. Podmaniczky báró emlékirataiban jó százharminc éve arról panaszkodik, hogy Erkel művei tulajdonképpen előadhatatlanok, hiszen mindegyik operájába legalább három nagyformátumú bariton szerepet írt. Ilyen baritonok pedig már… állítólag az 1890-es években is hiánycikknek számítottak Pesten.
Amikor felcsendülnek a Bánk – Petúr kettős lendületes bevezető hangjai (Ehhez a szituációhoz Erkelnek nincs túl sok köze, az ő operájában erre a zenére Biberach oltja mérgét a hazatérő nagyúr szívébe.) Berczelly megjelenésével maga a magyar operatörténet elevenedik meg. Petúrjával egy mára nem létező férfitípus lép színre. Hajlott háta nem egy öregemberé, hanem egy olyan kortalan férfié, aki vállain szó szerint egy nemzet sorsát cipeli. Nem hős, nem végrehajtója a nagy tetteknek (ahhoz hiányzik belőle valami), mégis olyan fajsúlyos ember, akire akarva, akaratlanul hallgat a többség. Aki láthatta Melis Györgyöt ebben a szerepben talán emlékszik, hogy Petúrja mennyire intelligens és politikus volt. Berczelly más úton jár, nem „csinál” semmit a színpadon: nem ágál, nem lohol faltól falig, nem markolássza a kardját. Csak áll furcsa pózban, ura előtt félig lehorgasztott fejjel, de égő szemekkel. Mégis ebben a taníthatatlan mozdulatlanságban, ebben a póztalan pózban egy végigénekelt élet tapasztalatával sűríti bele Petúrt: az érinthetetlen urat, aki csak Bánk bánt fogadja el vezérének, de amikor úgy látja, hogy Bánk nem érti a helyzet súlyosságát, egy pillanatra képes lenne még az ősi törvényen is átgázolni. Amikor a nagyúr felségárulóként akarja elfogatni Petúrt, Berczelly kijózanodva hajt térdet, s szinte kiabálja: „királyom”. Ha Bánk egy percre úgy is érzi, hogy ura a helyzetnek, Berczelly színtelen, érzéketlen hangon árulja el az összeesküvők jelszavát, a nagyúr féltett hitvesének nevét. A gyeplő ismét Petúr kezében van, ezzel az egy szóval megnyerte az ügyének Bánkot.
Hogy egy művész hangja mennyire marad intakt a végigénekelt évek után, számtalan tényezőn múlik. Van, akinek csak pár év adatik meg, de láttunk olyat is, hogy túl a nyolcadik x-en még mindig élményszerűen szól. Berczelly Istvánból ma éppen úgy dől a hang, mint évekkel ezelőtt. Nem kőszoborként, hanem önmaga eleven emlékműveként tölti be a hatalmas Erkel Színházat. Reméljük, még nagyon sokáig!
Fotó: Csibi Szilvia, Operaház
