November 22-én ünnepli hivatalosan a zenei világ Benjamin Britten születésének századik évfordulóját. Ehhez képest a legjelentősebb operaházak közül csak Bécsben és Hamburgban megy a Peter Grimes, a többi nagy színház nem tartotta fontosnak, hogy a 20. század egyik legjelentősebb operaszerzőjét valamelyik művével köszöntse. Éppen ezért különösen fontos a Deutsche Oper am Rein vállalkozása. Düsseldorfban ugyanis eljátsszák a komponista három talán legizgalmasabb művét, a Billy Buddot, a The Turn of the Screw-t és a Peter Grimest négy nap alatt. A Britten ciklust még izgalmasabbá teszi, hogy mindhárom operáját ugyanaz a rendező, Immo Karaman jegyzi. Ha egy színházi ember nyitott az angol komponista munkáira, kevés nagyobb kihívás érheti az eletében, minthogy néhány év különbséggel megcsinálhassa a főműveket. A trilógia júniusban A halál Velencében premierjével egészül ki. Ebben a négy Britten operában nem nehéz észrevenni a közös gondolati hátteret, mely a primer tartalom mögött összefűzi őket. Az elkövetkező napokban kiderül, hogy Karaman összeköti-e az opusokat valami módon, vagy önálló alkotásként kezeli őket.
A Billy Buddot két éve mutatták be, most négy előadás erejéig újították fel, lényegében azonos szereposztással. Karaman időben közelebb hozza hozzánk a művet, az 1700-as évek helyett a jelmezek alapján az I. világháború tájára. Így a fa csatahajóból páncélozott hadihajó lesz, a kor technikai felszereléseivel. A történetet Vere kapitány elbeszélése keretezi. A rendező jelezve, hogy a kapitány nem csak idős korában töpreng az egykori eseményeken, hanem meghasonlott lélek is, egy plusz szereplőt iktat be, egy ápolónő személyében, aki később a hajón is felbukkan, érzékeltetve, hogy Vere meséjében járunk. Az ápoló teljesen idegenül hat egy olyan darabban, amelybe szerzője – nyilván jó okkal – nem komponált női szerepet. Karaman profin és biztos kézzel vezeti szereplőit, nagy varázslatot nem csinálva ízléses előadást rendezett. Billy Budd azért nehéz opera, mert tulajdonképpen semmit se mondanak ki benne, mindent csak érzékeltetnek. Így a cselekmény mögött meghúzódik egy másik darab is, melyet kérdés, mennyire bíznak az alkotók a néző fantáziájára, illetve mennyire bontanak ki. Egy hadihajó szigorúan ellenőrzött gépezetébe egyszercsak olyan porszem kerül, melyre senki sem volt felkészülve. A tiszta és sugárzó szépségű egyszerű fiú Billy senkit sem hagy érintetlenül. Az összezárt férfiak nem tudnak mit kezdeni a jelenséggel, olyan vágyakat ébreszt bennük a romlatlanság, ami ellen csak egyféle képen lehet védekezni: elpusztítják. A műveletet a Britten által teljesen feketére írt John Claggart fedélzetmester terveli ki és hajtja végre. A jóságos Vere kapitány, aki maga szintén nem marad érzéketlen a fiú iránt nem tudja megmenteni Billyt a végzetétől. Karaman csavar egyet a három főszereplő viszonyán. Ugyanis megpróbálja megérteni Claggart-ot. Számtalan férfit ismerünk, akit elkap a vágy heve, de aztán inkább leküzdi magában és vágya tárgya ellen fordul. Vele ellentétben a „csillagfényes” Vere kapitányt a rendező elítéli, csak a 2. felvonás elejére ölt teljes uniformist, előtte félig pizsamában bolyong történetében. Még azt a feloldozást is megtagadja Vere-től, amit Britten megadott neki egy szépséges közjáték formájában, amikor a kapitány maga közli Billyvel az ítéletet. Karamannál Vere elindul, de nem mer a fiú szemében nézni, a háttérből hallgatja a fiú áriáját.
Az előadás elképesztő profizmussal működik. A hajót L alakú folyamatosan mozgásban lévő falak jelzik. Így állandó bizonytalanság uralkodik, ahogy egy összezárt közegben is. Mindenki mindent lát, nem tudni, ki áll a fal túloldalán, ahol egy perce még biztos sarok volt, szempillantás alatt a színpad közepe lesz. Nicola Reichert acélszürke díszlete tökéletesen funkcionál. Ha a tengert egy percre sem láthatjuk, végig ott van a zenekarban. Ezer színben tobzódnak Peter Hirsch keze alatt a megbízható Düsseldorfi Szimfonikusok. Az elkényeztett magyar közönség a pesti előadások mellett a vetítéseknek és a felvételeknek hála napjainkban folyamatosan aktív részese lehet a vezető operaházak előadásainak. A Deutsche Oper am Rhein egyike Németország jó, de nem kiemelkedő színházainak. A hiányzó láncszem a közepes és a kiváló között. Énekesei kivétel nélkül megbízhatóak, ha nem is kiemelkedő hangok vagy személyiségek, de tökéletesen végzik a munkájukat. A címszereplő Lauri Vasar két éve Pesten is fellépett a Müpa Tannhäuser produkciójában. Billy azért nehéz szerep, mert tulajdonképpen csak passzív részese az eseményeknek, mégis ő az univerzum, menyek sugárzása generálja azokat. Vasarból pont az a kisfiús báj kezd kikopni, aminek a történet mozgatórugójának kellene lenni. Kiegyenlített lírai baritonja csak a nehéz utolsó áriája végén bizonyul kicsit kevésnek. Az amerikai Raymond Very nem annyira jó énekes-színész, hogy megrendítően tudjon végigmenni Vere kapitány kálváriáján. Ellenben Sami Luttinen egészen kiváló Claggart szerepében. Nem rajzol ördögöt a fedélzetmesterből. Kötelességtudó gonosz hivatalnok, akinek a rend az első. Figurájának némi pikantériát kölcsönöz, hogy jelmezében meglehetősen hasonlít egy bizonyos magyar tengernagyra, akinek frissen felállított szobrai erősen megosztják a honi közéletet. A sok férfi szólista közül egyetlen gyenge hang sem akad, a kórus is ritkán halható ökonómiával énekli nehéz szólamait. Egy csodás művész is részt vett az előadásban, a 77 éves Bede Fazekas Csabára emlékeztető Carlos Krause. A művész életrajzából elég kiragadni annyit, hogy több, mint 500 szerepet énekelt, dolgozott még Walter Felsensteinnel és Hans Knappartsbusch-sal. Krause középkori tengerésznek öltöztetve, Billy egyetlen bizalmasának apró szerepéből olyan alakítást csinált, amire kevesen képesek.
Ma már nehezen képzeljük el, milyen társadalmi tabukat döntögetett Britten a Billy Buddal, az első olyan operájával, melyet a Királyi Operaházban mutattak be. Nagy-Britanniában, a világ egyik vezető tengeri nagyhatalmában az 1950-es években arról mesélni, hogy a haza dicsőségéért küzdő tengerészeknek milyen elfojtott vágyai vannak, szinte már lázadásnak számított. Van a darabban egy jelenet, amikor a hajón már szinte elviselhetetlen a feszültség, valahol ki kell törnie a viharnak. Ekkor megpillantanak egy ellenséges hajót. Teljes a készültség, most végre pusztíthatnak, így levezethetik a felgyülemlett energiákat. Karaman színpadán ott áll ötven férfi, mindenki előtt egy bomba. De a köd nagy. A lövést elhibázzák. A töltények a férfiak tárában maradnak. A maga csendes, mindig mosolygós módján Benjamin Britten forradalmár volt. Úriemberként olyan dolgokról mesélt, amiről kevesen mertek az akkori Londonban. Az, hogy ma a felvilágosult világ nagy részén a fiúk kézen fogva sétálhatnak, kicsit neki is köszönhető. A szemérem és a hamis erkölcs falából több téglát emelt ki Britten, a ma száz éve született zeneszerző-óriás, aki nem akart Erzsébet királynő lovagja lenni, csak egy boldog párkapcsolatban élő férfi.
Fotó: Hans Jörg Michel, Deutsche Oper am Rhein