Ma húsz éve, hogy a nagy szoprán, Lucia Popp elhunyt. Viszonylag fiatalon, mindössze ötvennégy évesen érte a halál, karrierje delelőjén alattomos kór, agydaganat végzett vele. Nagyon fiatalon 1993 márciusában jutott el életemben először a Bécsi Staatsoperbe. A rózsalovagot adták, Lucia Popp-al. Ez volt az első „külföldi” operaelőadás, amit élőben láthattam. Minden új volt: a hatalmas színháztól az állóhelyért való rafinált közelharcig. Már akkor is Otto Schenk rendezését adták, mely ma is (1968 óta folyamatosan) a színház féltve őrzött és gondosan ápolt múzeumi produkciója. Az előadás sztárja Lucia Popp volt. A szoprán harminc éven keresztül Bécs házi-kedvencének számított. Ezen az estén is nagy szeretettel ünnepelték mesterien kimunkált, hibátlan alakítását, makulátlan énekét. Senki sem sejthette akkor, hogy többet nem lép színpadra az osztrák fővárosban.
A Magyarfalván (Záhorská Ves) született Lucia Poppová felmenői között szlovák, morva, magyar és román ősök találhatók. Már tizennyolc éves korában filmen szerepelt, a brnói konzervatóriumba mezzoszopránként kezdte tanulmányait, de a Pozsonyi Zeneakadémiát már koloratúrszopránként fejezte be. Az Éj királynőjeként 1963-ban debütált Pozsonyban. A szomszédos Bécsben Herbert von Karajan igen gyorsan felfedezi az ifjú énekesnőt, aki még ugyanabban az évben bemutatkozhatott a Staatsoperben. A Figaro házassága Barbarinája után 1963 októberében Varázsfuvola előadásban robbant be a köztudatba, olyan partnerek mellett, mint Hilde Güden, Luigi Alva, Gottlob Frick és Hans Hotter. Az Éj királynője azután számos színházba lett belépő számára, többek között a Metropolitanbe is, ahol Marc Chagall rendezésének premierjén mutatkozott be. Elsősorban a német szerepeket énekelt, rengeteg Mozartot és Richard Strauss-ot. Karrierjében nem voltak hullámvölgyek, amikor elérkezettnek látta az időt, könnyedén fachot váltott, Az Éj királynőjéből Pamina, Blondéból Konstanza, Susannából Grófné, Adélből Rosalinda, Zdenkából Arabella, Sophie-ból Tábornagyné lett. Gyöngyöző hangja mindig kiegyenlítetten szólt, technikája kikezdhetetlen volt. Az ilyen énekesnőt mindig öröm hallgatni. Mégis a feltétlen csodálat mellett, egy árnyalatnyi hiányérzetünk marad. Lucia Popp úgy énekelt, mintha nemcsak a hangja, hanem a szíve is a torkában lenne, minden hangja a helyén szólt, de, hogy valójában mit is gondolt a figurákról, azt nem tudtuk meg. Az idő múlását a szőke babaarcú lányon alig lehetett észrevenni. Nemcsak a közönség szerette, hanem a legnagyobb karmesterek – Bernstein, Harnoncourt, Kertész István, Klemperer, Solti – is szívesen dolgoztak vele, számtalan kiváló lemezt hagyott az utókorra. Emléke ma is elevenen él, népszerűsége az elmúlt húsz évben se csökkent, felvételei ma is etalonok.