A csavar fordul egyet talán Britten legnehezebben színpadra állítható operája. Egy thriller, ahol a szereplők lelkét szellemek kerítik hatalmukba. Márpedig egy múlt századi angol kastély kísérteteit nehéz a mai operaszínpadra helyezni, hiszen Oscar Wilde canterville-i nyugdíjas szellemével ellentétben őket nem lehet már fehér lepellel, csörgő láncokkal és festett vérfoltokkal ábrázolni. Immo Karaman hasonlóan járt el 2012-es csavar rendezésében, mint a Billy Budd esetében. Úgy tűnik, a rendező legnagyobb erénye, hogy pontosan el tudja olvasni a darabokat. Ne feledjük, ez a puszta megállapítás napjainkban erénnyé magasztosult. Hány előadás fut szerte a világon, amelyekről árad, hogy színpadra állítójuk ahelyett, hogy feltárta-megértette volna az egész művet, megreked annak valamelyik rétegénél és arra épít egy téves víziót. Karaman nem csinál nagy varázslatot, hisz a darabban és hagyja élni. A cselekményt meghagyja abban az időben, ahova Britten szánta. A történet elején egy teljesen reális, elhanyagolt angol kastélyt látunk, ide érkezik a kissé Mary Poppins jellegű nevelőnő. Karaman teljesen reális karaktereket rajzol: a Nevelőnő pont olyan vasalt mosolyú, Mrs. Groves pont annyira életút, az árva gyerekek pont annyira vadvirágok, ahogy ezt egy horror mese elején elvárjuk. A tér – ahogy a Billy Budd esetében is – jelenetről jelenetre változik. Itt azonban más a funkciója. Kaspar Zwimpfel díszletelemei fokozatosan szakadnak el a valóságtól ahogy a Nevelőnő „csavarodik be”. A házban egyre kevesebb lesz a biztos támpont, máshová kerül a megszokott lépcső, végül már a plafonról lóg le. Karaman az előadás középpontjában a Nevelőnő talajvesztését teszi. Miles nem áratlan kisfiú nála, hanem olyan kiskamasz, akinek már vannak szexuális vágyai, ő maga kezd ki a gondviselőjével. A szellemek elsősorban a Nevelőnő idegeit cibálják, a gyerekekkel sokkal kevesebb kapcsolatuk van. Ettől egy luk keletkezik az előadásban, ugyanis nem érthető, ki mozgatja tulajdonképpen a szállakat. Ha Milest nem Quint vezeti, hanem a vágyai és a gonosz inas szelleme csak arra törekszik, hogy Miss Jessellhez hasonlóan megölje a Nevelőnőt, elfelejtődik egy olyan fontos száll, ami Britten művének talán legfontosabb eleme: a gyermeki lélek tisztaságának és romlandóságának kérdése.
Hamvasi Szilvia egyike azon énekeseinknek, akiről a honi operakultúra megfeledkezett. A szoprán Szikora János Varázsfuvolájának premierjén debütált annak idején, Vásáry Tamás felfedezettjeként. 2001 óra Düsselforfban él és a ház egyik legtöbbet foglalkoztatott énekesnője lett. Barokk művektől kezdve Lammermoori Luciát át Janacek szerepekig mindent végigénekelt. Nevelőnője egy minden pillanatában intelligensen végiggondolt alakítás. Megérkezésétől kezdve mer nem szimpatikus lenni. Az a típusú nevelőnő, aki simogatja a gyerekeket, de simogatás mögött nincs semmi érzelem. Mindig nett, mindene rendezett, de olyan nő, akire szánalom nélkül mondják, hogy megérdemelte a sorsát. Hamvasi tökéletesen birtokolja a kimerítő szólamot, tudja mikor érdemes nagy hangot adni, s ami külön erény, ismeri a színház akusztikájának minden titkát. Marta Márquez hosszú pályafutása is a Deutsche Oper am Reinhez köthető. Ő is az a típusú énekesnő, aki a nagy mezzó főszerepek tapasztalatával a háta mögött örömmel veti bele magát kisebb kabinetalakításokba. Mrs. Groves-a remeklés: nem jóságos házvezetőnőt ad, hanem egy megtépázott idegrendszerű dolgos egyszerű asszony. Aki megtanult a szellemházban háborítatlanul élni és szerény képességeinek megfelelően megpróbál rendet tartani. Corby Welch jó hangú karaktertenor lehet. Sajnos valós képességeiből nem sok derült ki, ugyanis Quint szólamát a színpad széléről, általában torzító mikrofonba énekelte. Ezzel nem csak akusztikusan, hanem materiálisan is megfosztva az operát egyik főszerepétől. Helyette a szögletes mozgású Ulrich Kupas riogatott a színpadon. A színpadi mozgásokért most is Karaman (alkotó)társa, Fabio Posca volt a felelős. A produkcióhoz Londonból sikerült két olyan gyereket importálni, akik vörös hajukkal teljesen olyanok, mintha egy angol udvarházból lépnének ki. William Gardner a nyilvánvaló rendezői szándék szerint kissé túlértett Miles, Emma Warner Flórájából veszélyes nő lesz, ha felnő.
Wen-Pin Chien egy biológus mikroszkópjának élességével szedte ízekre Britten partitúráját, a szenzációsan játszó kamarazenekar a világ bármelyik pontján megállná a helyét. Zeneileg méltó megünneplése volt az este a nagy angol komponista születésének centenáriumának. Megfigyelhető a düsseldorfi előadásokon, hogy a színpadon nyugalom uralkodik. Olyan művészek dolgoznak együtt estéről estére, akiknek fix szerződése van, sok esetben hosszú évek óta énekelnek együtt, ismerik egymás rezgéseit. Ebben a társulati létformában egész más minőségről indulhat az alkotófolyamat, – különösen olyan együttes-operáknál, mint Britten művei – mintha csak egy-egy előadás kedvéért állna össze az együttes.
Fotó: Thilo Beu – Deutsche Oper am Rhein