Úgy tartják, hogy a beavatatlanok számára a krikett a legértelmetlenebb sport. Azt gondolom, az operagálák gyakran még a kriketten is túltesznek. Sport a hangszalag-akrobatika is, de értelmet, pláne művészetet varázsolni egy teljes darabból kiragadott pár percnyi áriában szinte lehetelten vállalkozás. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna tökéletes gálát. Hiába léptek fel világnagyságok ragyogó formában, valami hiány mindig maradt bennem a parádék után. Most vasárnap délelőtt sem történt másként, a Staatsoper O Sole nostro című jótékonysági gáláján. Az est kettős céllal jött létre. A bécsi operaélet mára legendássá vált étterme, az Annagasséban található Sole idén ünnepli fennállásának 30. jubileumát. Az éttermet és vezetőjét, Aki Nuredinit a Staatsoper színpadán köszöntötték művészbarátai. Elképesztő utat járt be a macedóniai albán származású vendéglős apja belgrádi gyorsbüféjétől a császárváros egyik legelitebb vendéglőéig. Élettörténete exkluzív könyv formájában meg is jelent a jubileumra, melyet a gála minden nézője ajándékként hazavihetett. Nuredini egyik leghűségesebb vendége Ramon Vargas. A mexikói tenorról kevesen tudják, hogy kisfia születés közben maradandó agyi károsodást szenvedett és hat éves korában váratlanul elhunyt. Édesapja az ő emlékére alapította „Fondo Memorial Eduardo Vargas” elnevezésű alapítványt, amely a fogyatékkal élő mexikói gyerekeknek nyújt segítséget. A november 3-i gála bevétele is őket illette. Miközben az osztrák jótevők elégedetten nézték a kisfilmet az elképesztő körülmények között élő gyerekekről, nem lehetett másra gondolni, mint a kontrasztra, mely a két világot elválasztja egymástól.
Az O Sole nostro-t az különböztette meg a többi jótékonysági gálától, hogy nemcsak olyan művészek gyűltek össze, akik önzetlenül segíteni akartak, hanem hogy kivételesen azt is ők választhatták meg, mit szerettek volna énekelni. Éppen ezért különleges személyiség-tesztként is felfoghatjuk az estet, hiszen nyilván minden ária egy-egy önvallomás. Ahogyan az is tanulságos, ki hogyan öltözik fel egy délelőtti előadásra, mennyire adja elő az áriáját, illetve mennyire „csak” elénekli azt. A meghirdetett szólista gárdából többen, így Stephen Costello, Ferruccio Furlanetto, Inva Mula, Adam Plachetka, Erwin Schrott és Sonya Yoncheva mégsem léptek fel. A Staatsoper megbízható magánékesei lehetőséget kaptak, hogy olyan főszereplők áriáit énekelhessék, melyekre a repertoárban valószínűleg nem lesz lehetőségük. Janina Baechle egy meglehetősen reggeli Santuzza áriával kezdett, Zoryana Kushpler hangilag ideális Carmen, de alkatától távol áll a vérmes cigánylány, Roxana Constantínescu szép, kissé egysíkú Rómeó áriát énekelt Bellini operájából. Ildikó Raimondi Nicolai nálunk rég elfeledett Windsori víg nők-jéből adta elő kifogástalanul Fluthné nehéz nagyáriáját. Clemens Unterreiner Escamillója inkább volt kisvárosi lokálpincér, mind spanyol matador. A világsztárok sorát Linda Watson kezdte, aki a korai időpont ellenére a Fidelio hírhedt áriáját interpretálta letisztultan. Carlos Álvarez is azonnal győzött, hatalmas gyönyörű hangján eszköztelenekül énekelte Gérald monológját az André Chénier-ből. Hogy aztán miért tért vissza Olga Blancoval, egy teljesen jelentéktelen zarzuela duett erejéig, arra nehéz magyarázatot találni. Mint ahogy Luca Pisaroni karrierje előtt is teljesen érthetetlenül áll az ember. A szimpatikus olasz fiatalember érezhetően mindent megtanult apósától, Thomas Hampsontól, ami megtanulható – technikailag. Ezen kívül azonban semmi érdekes, vagy eredeti sincs benne. Rejtély, miért választotta Bellini Alvajárójából Rodolfo legkevésbé sem látványos áriáját, melyet a „jó tanuló felel” módján mondott fel. Próbálhatjuk letagadni, de egy gála savát mégiscsak a tenorok adják. Michael Schade a Ruszalka próbafolyamata közben ismét visszatért Mozarthoz: A varázsfuvola Képáriáját énekelte azzal a szépséggel és finomsággal, ahogy azt Bécsben illik. Az természetes, hogy az alapítványtevő Ramon Vargas énekel a saját gáláján. Kezét hol a szívére teszi, hogy az alapítvány logójára mutogat, de mindezt a déli emberek őszinteségével teszi. Miközben a Luisa Miller ismert részletét énekelte Vargas, a világ egyik legkeresettebb tenorja, az ember szégyenkezve önkéntelenül is azon kapta magát, hogy valamit ismét hiányol: az egyéniséget. Thomas Dänemark, a kiváló konferanszié egy váratlan vendéget jelentett be: nyaralását megszakította egy népszerű művész, aki nemrég nagy sikert aratott Bécsben: Jonas Kaufmann. Erre az elkényeztetett közönség is felhördült. Kaufmannról az elmúlt években mindent leírtak. Jó lenne legalább valami apró fogást találni rajta. De nem lehet. A végzet hatalmából Alvaro áriájával örvendeztette meg a nézőket, régi olasz iskolán nevelkedett baritonális hangja tökéletesen csengett. Az izgalmakat fokozandó még egy váratlan vendég érkezett. Egy másik tenorista, aki a páratlan magasságairól híres: Juan Diego Florez. El lehet képzelni a közönség reakciót, Az asszony ingatag most sem kerülte el a hatását. A „négy tenor” zárás gyanánt az O sole mio átírt változatát adta elő O Sole nostro címmel Aki Nuredini tiszteletére. Egy ilyen bécsi eseményről a tenorok királya, a Ristorante Sole törzsvendége, Plácido Domingo sem hiányozhat. Videó üzenetében üdvözölte az egybegyűlteket a Bahamákról, néhány pálmafa árnyékából.
Végül, de nem utolsó sorban az est a magyar operatörténelem szempontjából is tartogatott egy igen fontos eseményt. Nagy Zoltán a Bécsben élő fiatal erdélyi basszbariton, aki nemrég Háry Jánosként Budapesten is bemutatkozott, a Bánk bán Bordalát énekelte. Az osztrák közönség érezhetően élvezte a zenei csemegét. Erkel dalműve először csendült fel a Staatsoper falai között. Ha egy kis lépés is, Nagy Zoltánnak mégis sikerült elérnie azt, amit különböző bizottságoknak Los Angelesben nem.
