Néhány napja „ünnepelte” az Erkel Színház a 102. születésnapját, előtte pedig a november 7-i újranyitás kapcsán került ismét a reflektorfénybe. Sok szó esett a világsztárokról, akik felléptek az ország legnagyobb nézőtere előtt és a hazai nagyságokról, akiknek annyi szép estét köszönhet a színház törzsközönsége. Egyvalamit nem próbált meg senki sem elemezni, nevezetesen, hogy mi lehetett a speciális „Erkel-légkör” titka. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az Erkel Színházban valahogy mindig más volt az előadások hangulata. A közönség szerette a Köztársaság téri dísztelen épületet, ahol semmi sem volna el a figyelmet a lényegről, az előadásról. A művészek pedig vállalták a mostohább körülményeket, – képzeljünk el egy Varázsfuvolát négy szólista öltözővel – hogy minél több néző előtt énekelhessenek. És volt a légkörnek még egy összetevője, amit a közönség csak közvetve érezhetett, de az előadások hangulatához mindenképpen hozzájárult. Ez pedig a háttéremberek csapatmunkája. Az Erkelben ugyanis egy fantasztikus közösség dolgozott az előadásokért. A nagy Operaházhoz képest, az olykor lenézett „gyarmaton” összezárt emberek ugyanis az idő folyamán teljesen összecsiszolódtak. A központ természetesen a művészbüfé volt a maga mindössze hat kis kerek műmárvány asztalával. Itt teljes demokrácia uralkodott, együtt kávézott a Kossuth-díjas énekes a díszítővel, sakkozott a rendező a zenésszel. Ezáltal egy olyan alkotó légkör jött létre, ami ma már csak olyan kisvárosokban képzelhető el, ahol a színészek még nem menekülnek haza, hanem együtt maradnak előadások után is a művészklubban. Ráadásul az Erkelben sok furcsa, különleges, megszállott ember gyűlt össze. Képtelenség volna listát készíteni róluk. Egy valami biztos közös volt bennük: mindenkit szó nélkül elfogadtak, aki bekerült az Erkelesek láthatatlan közösségbe. Az ismeretlenség homályából nemrég Wellmann Nóra idézte meg Schäffer János portás alakját a Színházról nemrég megjelent kiadvány 50. oldalán. Most egy másik kisemberre szeretnék emlékezni, Nagy Jánosra, aki mintegy negyed évszázadon keresztül volt statisztaként néma résztvevője az előadásoknak.
A Szerelmi bájital Jegyzőjeként Gárday Gábor és Gregor József társaságában
„A Nagyjancsi” – így hívta mindenki. Állítása szerint B. Nagy János azért ragasztotta neve elé B betűt, hogy nehogy összekeverjék őket bérosztáskor. (Ez akkoriban történet, amikor a statiszták még név szerint ismerték az énekeseket.) Rejtély, Jancsi hogyan került a színházba, egy alkatától ennyire távol eső helyre, exhibicionizmus ugyanis nem sok szorult bele. A munkáját végezte, de sohasem tűnt úgy, hogy a színpadi lét örömmel töltötte el. Pontos ember volt. Ahogy mások a gyárba mentek, úgy indult el Jancsi minden reggel angyalföldi lakásából az Erkel Színházba. Mindig elsőként érkezett, a színpadról sohasem késett. Mielőtt lement volna az öltözőből jellegzetes gesztussal hátraigazította ritkás haját és lefésülte sűrű pajeszát. Nem szerette a fiatalokat, az új arcokat és nagyon tudott haragudni, ha valaki nem volt precíz, vagy ha bármi másképp történt, mint ahogy ő azt megszokta. Márpedig egy színházban csak váratlan helyzetek adódnak. Egyszer egy Háry János előadáson bent maradt valami kellék a színpadon, amit játékmesteri kérésre neki kellett kicsempészne. Lakájruhában volt, szemben vele évtizedes statisztatársa, Ángyási Józsi. Két oldalról egyszerre értek a színpad közepére, Jancsi felvette az oda nem illő kelléket és megmutatta Jóskának. A két kiszolgált lakáj látványosan csodálkozott azon, hogy mit keres egy jéggombóc Ferenc császár udvarában. Annyira lehetetlen volt a jelenet, hogy pont ettől a teljes civilségtől működött. Jancsiék ösztönösen találták meg az egyetlen hiteles megoldást. Pedig a színházat sohasem tanulták. A nyolcvanas évek elején ugyan részt vettek Békés András tanfolyamán, ami inkább lehetett ismeretterjesztés, mint szakmai továbbképzés. Békés és Mikó volt Jancsi két kedvence, „A Tanár Urak”. Arról talán tudomása sem volt, hogy a két nagyágyú évtizedeken keresztül élet-halál harcot vívott egymással a kisember feje fölött. Számára tisztelt példaképek voltak, akik még név szerint, Nagy úrnak szólították, ha kértek tőle valamit. Egyébként sem a tehetségük szerint ítélte meg az alkotókat, inkább aszerint, ki, hogyan szólt hozzá. Egy jó nevű, ám izgága rendező egyszer rákiabált, hogy vigye gyorsabban az asztalt. A következő években Jancsi csak válogatott szitokszavak között említette a nevét. Mert káromkodni azt igen választékosan tudott.
Középen Nagy János Robertiként mellette Tóth János (Scarpia) és Berkes János (Cavaradossi)
Az ember nem gondolta róla, de Jancsi otthon a maga csöndes módján rengeteget olvasott. Véletlenül sem kérkedett a tudásával, de a legváratlanabb helyzetekben egy-egy odavetett mondattal érzékeltette, hogy igencsak tisztességes műveltség birtokában van. Az azonban nem valószínű, hogy az opera érdekelte. Sohasem jött be a szabadnapján, a színpad széléről se nézte az előadásokat, csak akkor ment le az öltözőből, amikor jelenése volt. Egyetlen kivétel akadt, egy Pillangókisasszony az 1990-es évek végén, amikor valamiért sok év után ismét összeeresztették a Pitti Katalin – Leblanc Győző egykori álompárost. Az eseményt Jancsi a múlt feltámadásaként élte meg, csüngött kedvencein. Sajátos értékrendjében ugyanis azok voltak a jó művészek, akik emberszámba vették őt, akikkel el lehetett merengeni a „régi szép időkön”. Statisztának lenni furcsa, kissé tudathasadásos állapot. Színpadon van, de nem művész. Fontosnak érzi magát, hiszen részese az előadásnak, de olyan parányi pont, melyet nem biztos, hogy észrevesznek. (Kérdés, jó-e egyáltalán, ha észreveszik.) Olykor persze akadnak nagyobb feladatok is, melyek kiemelik a körbe-körbe menetelő egyiptomi hadseregből. Jancsi koránál és jellegzetes karakterénél fogva rendre megkapta ezeket a szerepeket. Azok a rendezők, akik fantáziát láttak benne, foglalkoztatták. Több évtized „alakításait” lehetetlen lenne felsorolni. Csinált mindent paraszttól főpapig. Eljátszotta például Beethovent Horváth Zoltán Három a kislányában, a Szerelmi bájital Jegyzőjét, vagy Potocki herceg haláláig hűséges inasát a Bahcsiszeráji szökőkútban. Galgóczy Judit első Parasztbecsület rendezésében szicíliai falusi papként egy teljes misét kellett celebrálnia. Amikor egyik szaklapunkban a vezető ítész biberachi modorban szatírképű statisztának bélyegezte, Jancsi meglátogatta a szerkesztőséget, és saját szava szerint „átrendezte a főszerkesztő íróasztalát”. Szép jelenet lehetett! Legnagyobb szerepe Roberti volt a Toscában. Arc és karakter tökéletes találkozása. Egy olyan szakember állt előttünk, aki pontosan tudta Scarpia fél pillantásából, mit kell tennie ahhoz, hogy a vádlott valljon. Sherrill Milnes az Erkel Színházban színpadi próba nélkül lépett fel a Toscában. Így csak előadás közben találkozott a statisztákkal. Ennek ellenére minden rendben ment. Abban a pillanatban, amikor Milnes – aki párszázszor énekelhette Scarpiát – megpillantotta Jancsit, ösztönösen felszaladt a szemöldöke. Ilyen tökéletes figurával még ő sem találkozott. Jancsi pályafutásának csúcsa mégsem ez volt, hanem Katharina Wagner 2004-es, viharos Lohengrinje. A rendezőnő az utolsó hétig nem találta ki az előadás befejezését. Ekkor pillantotta meg a színpad szélén ücsörgő öreg statisztát. Ihletet kapott, Jancsiból hajléktalant csinált, aki csöndesen végigasszisztálta az egész Kelet-európai rendszerváltást, hogy végső fricskaként Gottfried hercegként az elrepülő Lohengrin trónra ültesse. Katharina ráérzett valamire. Jancsi menthetetlenül a szocializmus gyermeke volt. Hitt benne akkor is, amikor mások éppen nem. Konyhájában bevallottan ott állt Kádár elvtárs fényképe. Kemény, öntörvényű ember volt, a legkevésbé sem konfliktuskerülő. Amint lehetett, nyugdíjazták is, azzal az ígérettel, hogy visszavárják előadásokra. Soha többet nem hívták, gyorsan meg is halt a színház nélkül. Alig múlt hatvan éves. Emléke egyre halványul.
Gottfried herceg és Lohengrin a premierfogadáson – Nagy János és Molnár András
Fotó: Mezey Bela, Operaház Archívum
