A drezdai Semperoperen és a párizsi Opéra Garnier-en kívül talán csak az esseni Aalto Musiktheatert tisztelték meg azzal, hogy építészéről nevezték el. A legenda szerint a világ egyik legemblematikusabb operaházának tervezőjét, Jorn Utzont meg sem hívták Sydneybe, főműve avatására. Valójában a finn organikus építészet legnagyobb mestere, Alvar Aalto sem járt sokkal jobban Essennel. A színházat ugyanis 1959-ben kezdték el építeni, de különböző pénzügyi és politikai bonyodalmak miatt jóval később, éppen huszonöt éve, 1988 szeptemberében nyitották meg. Ekkorra Aalto már huszonkét éve halott volt. Annak ellenére, hogy az organikus építészet felett eljárt az idő, Aalto operaháza ma is az egyik legszebb színházépület a 20. század második feléből. Külseje és az előcsarnok hófehér hullámok játékát idézi, a nézőtere szintén fehér és indigókék. Minden modernsége mellett tökéletesen kiszolgálja a színház ősi funkcióját, mindenhonnan látni – és látszani. Van még egy sajátossága az Aalto Operának, ami sok háború után épített főleg német színháznál megfigyelhető: a közönségforgalmi területek teljesen dísztelenek. Számunkra először szokatlan, hogy nem ütközünk lépten-nyomon hajdani nagyságok szobraiba és festményeibe. Ezt gondolhatjuk hálátlanságnak, de egyfajta magyarázata is lehet annak, hogy miért tart ott a német színház és közönség, ahol tart. Nem botlanak folyton a múlt árnyaiba, így tudnak nyitottan előre nézni.
A Trisztán és Izolda 2006-os esseni premierje az ausztrál Barrie Kosky egyik korainak számító operarendezése. Kosky a tavalyi évadtól a Komische Oper intendáns-főrendezője. Ténykedése azonnal egyöntetű elismerésre talált, már tavaly a berlini színház lett az Év Operaháza. Kosky tehát napjaink egyik ügyeletes zsenije a német zenei életben. A Trisztán és Izolda olyan mélységű és hosszúságú zenedráma, melynek színpadra állításából mindenképpen kiderül, mit is tud egy rendező. Kosky a történetet annak kezeli, aminek Wagner kezdetben megálmodta: kamaraoperának. A hatalmas színpadból Klaus Grünberg díszlettervező méteres magasságban lebegő 3.5 négyzetméteres kockát hasít ki játéktérnek. Az első felvonás egy századfordulós hajó luxus kabinjában kezdődik. Az 1910-es évek az utolsó olyan időszak, amikor még létezhettek azok a középkori normák (esküvések, leányi hűség, adott szó szentsége, vérbosszú) melyek mára érvényüket vesztették. Nem lehetünk elég hálásak, ha egy rendező a Trisztán színre állításakor lemond a plexi páncélokról, mocsárszínű uniszex szoknyákról, rasztás varkocsokról. Kosky megkímélte a közönséget ezektől az elidegenítő eszközöktől. Két fiatalról akart beszélni, akik a koruk erkölcsi szokásai miatt nem lehettek egymáséi. Olyanokról, mint Richard Wagner és Mathilde Wesendonck, vagy Jack és Rose a híres Titanic filmen. A lányt, Izoldát szörnyű sérelem érte: meggyógyított egy kedves sebesült fiút, aki ezt azzal hálálta meg, hogy megölte a vőlegényét, és a levágott fejét visszaküldte ajándékba. S ha mindez nem lenne elég, ismét megjelent, hogy nőül kérje Izoldát. Valaha (…) a lányok nem szabadulhattak meg olyan egyszerűen a szüzességüktől, mint manapság. Márpedig a vágy, hogy végre nők lehessenek ugyanúgy égette őket. Szegény Izolda vőlegénye halott, a szép Trisztán pedig nem magának kérte feleségül, hanem egy vénember számára. A lány a hajó fogja, a partyzó férfiak mocskos tréfáinak tárgya. Még Brängéne sem értheti meg, hiszen ő is nő már, Kurwenal párja. Izolda hamvas testét szétfeszíti a vágy, melyet salomei módon csak a kabinban őrzött halott vőlegényének fejével próbál kielégíteni. Ebből a reménytelenül fullasztó szituációból valóban csak a kettős öngyilkosság mutathat kiutat. De Brängéne nem meri vállalni a felelősséget és elcseréli a poharakat. (Ha a szerelemi bájitalt hihetetlen fordulatnak éreznénk a századfordulón, ne feledkezzünk meg, hogy napjainkban is bármikor rendelhetünk hasonló szereket az internetes szex shopokból.) A két fiatal vágyai felszabadulnak az ital hatására, mámorosan esnek egymásnak. Az önfeledt pillanatok után Izoldát, mint egy bábot, sokméteres hófehér fátyollal tekerik körbe.
Kosky nagyjából idáig dolgozta ki rendezését. A második rész is egy kabinban játszódik: Izolda egy másik börtön foglya lett. A felvonás truvája, hogy a fehér selyemtapétás szoba a szerelmi kettős alatt lassan másfélszer megfordul saját tengelye körül, jelezvén, hogy a szerelemesek kiszakadtak a valóságból. A világ a feje tetejére állt, Marke visszatértekor a csillár a padlóra kerül. Melot az igazság nevében ugyanazt a kést szúrja Trisztán hasába, amelyikkel a hős annak idején Morold fejét levágja. A harmadik felvonásra a tér kitágul. Ugyan Kurwenal egy teljesen puritán, ablaktalan szobába viszi gazdáját, de a nagy fekete térben műbárányok legelnek, melyeket a pásztorok aztán idővel kitolnak a színről. Trisztán haláltusájában leveti magát a szobából, mely lassan el is tűnik, hogy a puszta színpad adjon helyet a Shakespeare-i vérfürdőnek. Végül a halottak kisétálnak, csak a ballonkabátos Izolda marad, hogy betakarja kiszenvedett szerelmesét és mellé feküdjön.
Az előadás szenzációja Evelyn Herlitzius. Boldog az a város, ahová hét éve minden szezonban néhány előadás erejéig visszatér napjaink (egyik) legnagyobb Izoldája. Herlitzius alkatában és kisugárzásában Zempléni Máriára emlékeztet. Ugyanaz a megfoghatatlan nőiesség és mindent szétfeszítő szabadságvágy, szabálytalan szépség és konok végzetesség. Befolyásolhatatlan önálló lény. Amikor Herlitzius színpadon van, minden megszűnik körülötte. A hatalmas szerepet tökéletesen átszűri a lelkén, a minden szó, minden hangjegy jelentésének a birtokában van. Ismeri Izolda titkát, a síron túli szerelmet. Ha hangjában már olykor fel is bukkannak apró törések, nem mindig tartja sokáig a magasságokat, mélységei néha hátraesnek, mindez semmit sem von le az alakítás tökéletességéből Herlitzus méltó partnere Essen Wagner-tenorja, az amerikai Jeffrey Dowd. Okosan osztja be erejét, így győzi baritonális hangjával a húzások nélküli pokoli III. felvonást is, azaz főleg azt, amit mások már csak hörögve szoktak túlélni. Dowd talán az első Trisztán, aki nem Rumcájszra emlékeztet, negyvenes, jóképű, borotvált férfi, aki végül atléta testéről minden kötést ledobva egyszáll ágyékkötőben szenvedi ki lelkét. Ha nem is jár be akkora utat, mint Herlitzius, Izolda fényéből Trisztánnak is jut. Martina Dike egyetlen szereppel csinál karriert. Amíg ez másoknál Az Éj királynője, ő Brängéneként járja a világot. Egészséges hangon egészséges fiatal nőt alakít, nem alázatos szolgát, nem szekundál úrnője mellett, amikor kell, átveszi az események irányítását. Heiko Trinsinger – aki tavaly Pesten Mandrynát és Amfortast énekelt – Kurwenalból szintén főszerepet kanyarít. Idén mutatkozott be Marke szerepében Liang Li. Kissé érdektelen hangon, megbízhatóan énekelte a király monológját, vadászruhájában idegenül mozog felesége apró szobájában. Nem nagy humanista, csak józan ember, aki talán maga sem hiszi, hogy a fiatalok gyalázatot követtek el ellene. Kézfogással búcsúzik Trisztántól, Melotra hagyja a piszkos munkát.
Németország operaházaiban az a csodálatos, hogy még a kiemelkedő kincseket, – mint Wagner legnagyobb zenedrámai – sem kezelik azzal az áhítattal vegyes félelemmel, mellyel máshol próbálják előadni őket. A közönség itt nem templomba érkezik, hanem színházba, ahol ismét megmártózhat az évszázados német művészet élő alkotásaiban. Az Esseni Filharmonikusok – egy „kisvárosi zenekar” ennek a tudásnak egyik letéteményese. A Trisztán produkció eddig Stefan Soltész kezében volt. A tizenhat év után nyáron távozott főzeneigazgató a tervek ellenére még erre az egy sorozatra sem tért vissza színházába. Az előadásokat a veterán Peter Schneider vette át. A zenekar érezhető megkönnyebbüléssel dolgozott együtt azzal a karmesterrel, aki mindmáig a legtöbb előadást vezényelhette Bayreuthban. Schneider Trisztán interpretációjából egyfajta időtlen nyugalom árad. Meglepően világos színekkel festette a szerelmi tragédiát, egy olyan akusztikájú házban, ahol Wagner hatalmas zenekara az első pillanattól kezdve körülöleli és fogva tartja a hallgatót.
Fotó: Matthias Jung, Essen, Aalto Theater
