„Születtem Kalocsán 1897. márc. 26-án, hol apám törvényszéki bíró volt. Középiskolai tanulmányaimat Kalocsán és Esztergomban végeztem. 1912-1917-ig az esztergomi érseki papnevelő intézet növendéke voltam, majd 1917 novemberében beléptem a jászóvári premontrei rendbe, de egy év után búcsút mondtam a papi talárnak s 1919-21-ig a Rákosi Szidi Színiiskolájában tanultam a színjátszás alapelemeit. Első színpadi fellépésem, mint szerződött tagnak 1921. ápr. 1-én volt Budapesten a városligeti Kis Színkörben. 1922-24-ig, mint a Turán Regös Csoport tagja bejártam az egész országot, s pár száz hangversenyen szerepeltem. 1924-26-ig a Zeneakadémián végeztem az operaénekesi tanfolyamot s 1926 júl. 1-én a Magyar Királyi Operaház tagjai sorába szerződtetett Radnai Miklós. 1926-1944 decemberéig voltam tagja az Operaháznak, hol 76 szerepet énekeltem. Közben feleségül vettem Gere Lolát, drága kolléganőmet. Házasságunk legendásan boldog volt. 1939 szeptemberében az Orsz. Magy. Kir. Színművészeti Akadémia tanára lettem. Magyar irodalomtörténetet, költészettant, lélektant és magyar színjátszás és színháztörténetet adtam elő. Miután a katedrán összes elődeim bölcsész-doktorok voltak, imádott feleségem ajánlására beiratkoztam az Egyetem bölcsészeti karára. Három félévet beszámítottak theológiai tanulmányaim alapján, így öt félév múltán 1941. dec. 20-án bölcsészeti doktorrá avattak. 1944. ápr. 24-én a Rádió drámai osztályának vezetője lettem. 1944. dec. 9-én elhagytuk Budapestet s Szombathelyre menekültünk. És 1945. március 29-én elhagytuk Magyarországot. Lágerekben éltünk Linzben, majd Bremen-Vegesachban. Ott későbben helyes lakást kaptunk. Feleségemnek sok énekesnövendéke volt, én az amerikaiaknak dolgoztam. 1950. júl. 17-én partra szálltunk New Yorkban. 1951-62-ig a La Guardián dolgoztam az United Air Linesnél. 1962 óta nyugdíjban vagyok s New Yorkban a Sz. István és a S. Thomas Morus templomokban énekelek. 1967. nov. 17-én elvesztettem imádott feleségemet. 1970. jún. 28-án a Szent László Lovagrend érdemkeresztjével tűntettek ki. Még otthon két verseskötetem jelent meg: „Alkonyi mesék”, „Magam panaszát hallgatom” címen. És doktori értekezésem, mely az Operaház építéstörténetét taglalja, szintén megjelent könyvalakban.”
Így végződik a szépen megírt és gondosan korrektúrázott önéletrajz Laurisin Lajos doktor tollából, melyet halála előtt hat évvel 1971. július 12-én vetett papírra Jackson Heights-ben. Kalandos, 20. századi magyar út, mondhatnánk. Egy hasonló blog-poszt megszületése hosszú heteket vesz igénybe. A kutatáson túl – mely gyakran igen körülményes a fellelhető források hiánya miatt – az író igyekszik megérteni alanyát, próbál belehelyezkedni lelkivilágába. Nem találkoztam még művésszel, aki ennyire távol állt volna tőlem, mint Laurisin Lajos. De pont ez az ellentét izgatott, megérteni valakit, akinek tettei, gondolatai, életútja ennyire távol esik a saját értékrendemtől. A szigorú görög katolikus vidéki bíró gyermeke előbb római katolikus papnak áll, majd nyughatatlan vére a színház felé sodorja. Ennél nagyobb váltást el sem lehet képzelni, a 20. század eleji Kalocsán bizonyára furcsa szemmel nézték a dolgot. Becsvágyát a színész mesterség sem elégíti ki, Trianon traumáját átérezve regösnek áll, hogy a turáni eszmét hirdesse Magyarország-szerte. Komoly énektanulmányokba csak ezután kezd. Huszonhét évesen ismét iskolapadba ül, beiratkozik a Zeneakadémiára, ahol mestere Szabados Béla lesz. Nevesebb évfolyamtársai az ígéretes koloratúrszoprán, Tóth Erzsébet, a pályáját külföldön kezdő Fehér Pál, és Maleczky Oszkár. Laurisin már a záróvizsgája előtt néhány hónappal, 1926. április 21-én bemutatkozhat az Operaházban, mégpedig szokatlan szerepben, a Bajazzók Caniójaként debütál. A repertoár-előadásról nyolc kritika jelent meg, dicsérik lírai tenorját és szép szövegejtését. Az év végi vizsgáján Radames és Amneris kettősében és a Tosca I. felvonásának részletében lép fel. „Használható, kész művész” – állapítja meg egyik bírálója.
Az Operaház hatalmas repertoárján, mely ekkoriban mintegy hatvan dalművet számlált, mindössze nyolc tenorista – a veterán Gábor József, Somló József, a fénykora végén járó Székelyhidy Ferenc, a Bécsből vendégként hazajáró Pataky Kálmán, két a Wagner énekes Pilinszky Zsigmond és Závodszky Zoltán, valamint két ösztöndíjas, Rösler Endre és Szórád Ferenc – osztozik. Égető szükség van egy házi tenorra, s erre a feladatra Laurisin Lajos tökéletesen alkalmasnak is bizonyul. Már az első évadjában hét főszerepet oszt rá Radnai Miklós, köztük a legnagyobb figyelmet Barinkay Sándor kapja, melyet a Drezdából hazalátogató Gyenge Anna partnereként beugrással énekel. Operaházi tagságának tizennyolc éve alatt a nagy Wagner hősökön és Mozart lírai figuráin kívül mindent elénekel. Mai szemmel nézve elképesztően színes repertoárral büszkélkedhet. Ugyanabban az évben kapta meg a Pinget és Kalafot a Turandotban, számtalan kortárs darab premierjén működött közre, éppúgy volt Szu-Csong, mint a János vitéz Francia királya, Cavaradossi és a Figaro házassága Don Basiliója. Rossz kritikát sohasem kapott, alakításait csak dicsérték. Ránk maradt lemezei alapján valóban nagy kultúrájú, kiváló énekes lehetett. Folyamatos operaházi elfoglaltsága mellett rendszeresen lépett fel hangversenyeken, Pesten és vidéken. Énekelte Kodály vezényletével a Psalmus hungaricust, a vendég Klempererrel Beethoven IX. szimfóniáját, Robert Hegerrel az akkoriban ritkaságnak számító Mahler-opus, a Dal a Földről tenorszólóját. Felesége, a mára szintén elfeledett Gere Lola, rokon karriert futott be, ő a teljes mezzoszoprán repertoárt vitte a vállán 1930-tól. Gyermeket sohasem vállaltak, Laurisin gondosan hallgat arról, hogy volt egy első hitvese, aki 1930-ban elhunyt, Lola pedig elvált nő volt, korábban Páger Antal felesége.
A tenorista energiáit úgy tűnik a számtalan változatos feladat sem kötötte el, tanítani kezdett, majd maga is doktori képzésen vesz részt. Diplomamunkáját könyv formában is megjelentette, az Operaház művészettörténeti leírása kiváló munka, a világháború előtt az első ilyen jellegű összefoglalás, ma is remekül használható forrásanyag. Kiadott és kiadatlan versei közel sem érik el ezt a minőséget, ihletmentes, korrekt iparos-munkák, gyakran kínrímekkel spékelve. Évi 60-80 előadáson fellépő, premierekre felkészülő művész, tanár, tanuló, költő. Laurisin Lajos azonban úgy tűnik telhetetlen. A háború poklának közepén, 1944 áprilisában átveszi a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetését. Egy olyan korszakban, amikor mindenki látta, hogy a pusztulás megállíthatatlan. Akiben egy szemernyi tisztesség lakozott, az minimum csöndben próbálta túlélni a katasztrófát. Laurisin, – mintha tudomást sem venne arról, hogy zsidó kollégái, akikkel évtizedek óta együtt énekel, a Goldmark terem parányi színpadán küzdenek az éhhalál ellen, munkaszolgálatban robotolnak, vagy lágerekben várják a végzetüket – ebben az időszakban fontos és kényes állami állást vállal. A szovjetek azonban megállíthatatlanul közelednek. A tenorista 1944.december 3-án még Pedrillót énekel, majd egy héttel később örökre búcsút int az operaszínpadnak és szeretett hazájának. Negyvenhét éves. Családját soha többé nem látja viszont, Miklós öccse a tehetséges zeneszerző 1949-ben hal meg, László bátyja Pesten marad (az ő fia Sztankay István), húga Brazíliába kerül.
A Laurisin házaspár hat évet bolyong Németországban. Háborús bűnök hivatalosan nem terhelik őket, alkalmi munkákból élnek. Lajos verseinek témája ekkortól az elbukott haza siratása lesz. 1950-ben Amerikába költöznek, de a korlátlan lehetőségek hazájában sem boldogulhatnak már művészként. Hogy megéljenek, munka után kell nézni. Laurisin doktor mezei irodista lesz New York harmadik repterén, Lola a város egyik legelőkelőbb áruházában, a B. Altman & co. ékszerosztályán dolgozik haláláig. Budapest Octavianja, Amnerise, Ebolija olykor vállalati ünnepségeken villantja fel a visszaemlékezések szerint még mindig hatalmas mezzóját. Miután feleségét 1967-ben utolsó útjára kísérte, Laurisin ismét Isten felé fordul. Szellemi energiái hetven éves korára sem apadtak el, sőt. Korlátlan szabadidejét az írásnak szenteli. Különböző amerikai magyaroknak szóló rendezvényeken tart terjedelmes felolvasásokat. Előadásai – István királytól a Nemzeti Színház történetéig – a távoli, idegen kézre került haza siratásai. Egy olyan Magyarországról álmodik disszidens társaival együtt, mely meglétekor, az 1930-as években is már csak egy korhadt délibáb volt. Gyönyörű kézírással írt tanulmányai nagyműveltségű, ám a világtól egyre távolabb kerülő ember képét rajzolják. Szomorú fotók tanulsága szerint kedvelt alakja lehetett a kint magyar emigrációnak, jelesebb temetéseken ő mondott beszédet, sőt, az a megtiszteltetés is érte, hogy 1971-ben ő fogadhatta a New Yorkba látogató idős, hatalmától megfosztott Mindszenthy bíborost. A mérleg egyik serpenyőjében egy szegény öregúr, aki hosszú és nyughatatlan életén át mindig kereste a beteljesedés legtökéletesebb formáját, mely sosem adatott meg számára. A mások oldalon ott vannak Laurisin Lajos hagyatékában azok a kis füzetek, melybe az apró feljegyzéseit írta. Ezekben a hazáját megszálló szovjetekről és az őket kiszolgáló magyar kommunistákról a legkevésbé sem keresztény ember módjára ír. Az apró lapokon, gondosan vezetett betűivel gusztustalan és csöppet sem szellemes erotikus viccek is találhatók, valamint olyan antiszemita kirohanások, melyek egyáltalán nem illenek egy bölcsészdoktor tollára. Laurisin Lajos 1977. január 10-én tért meg Teremtőjéhez. Sírját New York-i magyar temetőben nem sokan látogatják.
Fotók: Operaház, Emléktár
