Különleges előadással ajándékozta meg a bécsieket a Theater an der Wien az idei ádventkor. Claus Guth a néhány évvel ezelőtti reveláció erejű Messiás produkciója után újabb oratóriumot állított operaszínpadra, ezúttal Schubert befejezetlen művét, a Lázár feltámadását. Úgy a zeneszerző, mint a zenetörténet egyik legtitokzatosabb művével állunk szemben, melynek titkaira valószínűleg sohasem fog fény derülni. Az ifjú Schubert három felvonásos oratóriumot komponált az 1820-as évek elején. A művet ismeretlen okokból nem fejezte be, legalábbis a harmadik rész biztosan nem készült el. Az első felvonás jóval a halála után került elő, majd ismét több évnek kellett eltelnie, míg egy véletlen folytán felbukkant a második felvonás eleje is. Az utolsó ismert kottalap rejtélyesen, az „und” szóval végződik. A Lazarus ősbemutatójára végül Schubert halálának centenáriumán, 1828-ben került sor, Essenben. Azóta sem sokszor hangzik fel ez a különös, szomorú hangulatú remekmű. Schubert, noha sok egyházi művet, főleg misét komponált, oratóriumot a Lazaruson kívül egyet sem. A komponista az ismert bibliai történetet három részre tagolta, Lázár halálára, a rokonok gyászára, illetve a feltámadásra. A mű nagyzenekarra, énekkarra, három-három szoprán és tenor és egy bariton szólistára íródott. Az oratórium stílusa egészen különleges, nem az Schubert, akit ismerünk. A meglévő rész végig szomorú és reményvesztett hangulatot áraszt, zeneileg pedig megdöbbentően előremutató.
Az utóbbi években divat lett oratóriumokat színpadra állítani, erre elsősorban Händel bibliai történetei adnak lehetőséget. Schubert műve papíron egyáltalán nem kívánja a színpadot, hiszen drámai cselekménye egyáltalán nincs. Ahogy a korábban a Messiásnál, Claus Guth ismét egészen különleges történetet talált ki. Az előadás egy nagyon tipikus 21. századi, tökéletesen személytelen helyszínen, egy reptéri váróban játszódik (a letisztult tér és a Kärtner Strassén összevásárolt jelmezek Christian Schmidt ízlését dicsérik). Különleges közösségi színtér ez, naponta ezrek fordulnak meg benne, mindenki felfokozott lelkiállapotban. Rohanás, vagy idegtépő várakozás, esélytelen bármilyen emberi kapcsolat kialakulása. A magányos férfi (nevezzük Lázárnak) is utazna, de már nincs ereje elhagyni a tranzitvárót. Kezében egy zárt borítékot szorongat, az orvosi leleteit. A röntgenképek tartalmát jól ismeri. Menthetetlen. Utolsó órájában kapaszkodót keres: gondolataiban megjelennek a nővérei, majd egy lelkésztől, végül egy idegen lánytól kap vigasztaló szavakat. Azonban hiába a szó, hiába a simogató kezek, hiába a folyton zsongó reptéri tömeg, test és lélek különválik, a halálban a férfi egyedül marad. Az oratórium második részének központi kérdése a hit és a hitetlenség, főszereplői az Istent nem találó Simon, és Lázár vigaszt nem lelő, az elmúlást feldolgozni képtelen nővérei. Ami után elfogy a kotta, Claus Guth, Christian Schmidt és Konrad Kuhn segítségével zeneileg-színpadilag továbbgondolja a történetet. Schubert részleteken kívül az amerikai Charles Ives 1930-as évek letisztult kompozícióit használják fel, a transzcendens jelenetekhez. Végül Lázár visszatér a földre. Hogy mit kezd majd a férfi a lehetőséggel, hogy ismét felvehette élete fonalát, döntse el mindenki maga.
Claus Guth gyönyörű, tiszta előadást alkotott, mely a karácsonyi ajándékvásárlási rohanásban, megállásra, készteti nézőit. Bécs sok zsenihez hasonlóan Schubert városa is. Az osztrák fővárosban egészen más felelősséggel és kultúrával adják elő műveit, mint máshol. Egységes nyugodt inkább oratóriumi, mint operai közös zenélés jellemezte a teljes előadói gárdát. Nem szerepeket játszottak, inkább érzéseket közvetítettek. Lázárként a Theater an der Wien „házi tenorja” eszményi énekével, és letisztult alakításával a haldoklás ezer arcát élte végig magányos útján. Florian Boesch hasonló mélységeket járhatott be a hitet kereső Simonként. Annette Dasch (Mária) és Stephanie Houtzeel (Márta) Lázár gyászukban összekapaszkodni képtelen testvéreiként próbálnak vigasztalás lelni. Guth szerint mennyire nem az egyház az, ami összekötheti az embert Istennel. Ladislav Elgr Nathanealként egy papot játszik, aki megpróbálja ellátni a munkáját, de sem a haldokló Lázárnak, sem húgainak nem képes vigaszt nyújtani. Tiszta hit árad a pályakezdő Cigdem Soyarslan énekéből, míg Jan Petryka egyelőre iskolásan tolmácsolta a ráosztott Schubert dalt. Az Arnold Schoenberg Kórus míg hangzásában csodálatosan egységesen zeng, tagja önálló arccal rendelkező színpadi karakterek. A Bécsi Szimfonikusok Michael Boder vezényletével azon a színvonalon zenéltek, ahogy azt Schubert városában, a komolyzene egyik fellegvárában elvárja az ember.
Fotó: Monika Rittershaus, Theater an der Wien
