Hubay Jenőről két dolog biztos nem mondható el: hogy haladó szellemű zeneköltő lett volna, és hogy jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Szabó Ferenc János zenetörténész, a századelő magyar hangfelvételeinek kutatója egy különleges cikkre bukkant. Mint ismeretes, Richard Strauss Saloméjának 1905. decemberi premierje a századforduló egyik legfontosabb operapremierje és leghangosabb estéje volt. A színházak versengtek a zenedráma színreviteléért, a hatóságok több helyen – így Bécsben – betiltották az erkölcstelennek bélyegzett darab előadását. Az osztrák premierre 1906 májusában került sor a szerző vezényletével Grazban. A bemutatónak olyan nevezetes vendégei is voltak, mint a Pestről álutazó Puccini, Arnold Schoenberg, Alban Berg, Alma és Gustav Mahler sőt, valószínűleg a tizenhét éves Adolf Hitler is. Több magyar újságíró mellett a kíváncsi Hubay Jenő is vonatra szállt, hogy megszakértse az újdonságot. Hosszú írásában hű képet ad arról a döbbenetről, ami a Saloméval először találkozókat érhette száz éve. A cikket eredeti helyesírással közöljük.
A grazi bemutató plakátja
Tehát engem is elvitt a kiváncsiság Gráczba, hogy meghallgassam Strauss Richárd »Szalomé«-ját. Pedig amit e mü eddigi pályafutásáról hallottam, legkevésbbé sem volt alkalmas arra, hogy magamat erre az utazásra rászánjam. Minden hangnemben ismételték: »rettenetes a zenéje, brutális, undok a drámája; az egész mü pedig fárasztó és unalmas.« Még csak tegnap olvastam ideutazásom alkalmával egy szellemes megjegyzést, hogy a közönség jobban szereti Strausst, ha – János és jobban Richárdot, ha – Wagner… S ime, bár ismerem Strauss Richárd irályát s müveit, s nem tartozom feltétlen hivei közé, mégis nagy érdeklődéssel néztem a gráczi előadás elé; magamnak véleményt akartam alkotni e sok port fölvert müről, amelyről egyesek azt állitják, hogy elvetendő, mások pedig, hogy irányt szab a jövő operairóinak.
A budapesti indóházhoz érkezve kellemesen voltam meglepve, amidőn észrevettem, hogy kiváncsiságommal egyedül nem állok. Sok kedves müvésztársamra és ismerősömre akadtam, kiknek uticzéljuk szintén Grácz volt. Az indóházban találtam Lindh Marczellát férjével, Thomán Istvánnét, Tarnay Alajost, Ferencz Zoltán dr.-t, Péteryt, Ferenczy Ferenczet és Baumgarten tanárt.
Grácz városi szinháza egy szép, uj, szabad téren álló épület, mely mása a mi Vigszinházunknak, csak nagyobb fényüzéssel van berendezve, s valamivel nagyobb is. A zenekar 90 zenészből állott; miután e szinház zenekara rendesen csak 30–50 tagból áll, a zenekart nagyobbitani kellett, s pedig olyképpen, hogy a támlásszékek első két sorát eltávolitották s odahelyezték az összes hegedüsöket.
A hegedüsök ennek folytán majdnem egy méterrel magasabban ültek, mint a többiek. Nem volt szép látvány; de a hegedüsök dominálnak s én részemről azt találtam, hogy ez a körülmény az előadásnak mindenképpen előnyére vált. Apropos! A budapesti Opera zenekarának beosztása nézetem szerint nem előnyös. A rézfuvók a zenekar jobb szárnyának végén vannak elhelyezve s ezáltal a vonósokat nem ritkán teljesen elnyomják. No de erről máskor.
Egy különleges fotó: Richard Strauss kilép a grazi színházból, mellette Gustav Mahler
Gráczban három Szalomé-előadást hirdettek, fölemelt helyárak mellett, a szerző személyes vezetésével. Az élelmes impresszáriók (közöttük volt a prágai német szinház direktora, Neumann Angelo is) arra számitottak, hogy az osztrák és magyar monarchia minden részéből odacsőditik a Strauss-imádókat és a kiváncsiakat. Ebben nem is tévedtek, mert mind a három előadásra az összes jegyek elkeltek s ezáltal a nyugdijazottak városának, a szép és barátságos Grácznak is tömérdek hasznot hajtottak.
Félnyolcz órára hirdették az előadás kezdetét s ekkor már az egész nézőtér megtelt, várva a szenzácziós zenei eseményt. Háromszor csengettek, valószinüleg, hogy még jobban fölcsigázzák a »tisztelt publikum« várakozását. Az utolsó csengetés után, –a legnagyobb csönd közepette végre belépett a zenekarba – Strauss Richárd. Magas, szikár ember, álmatag szemekkel. Előbb dus, szőke, göndör haja volt, most már erősen ritkulnak fürjei s haja szine őszesbe játszik. Nyugodt lépésekkel a karnagyi emelvényhez ment, amely a zenekar közepén volt elhelyezve s taps nélkül foglalta el helyét.
Állva dirigált. A függöny, alighogy megszólalt a zenekar, Wagneri módra széjjellebbent. E percztól kezdve nemcsak az én figyelmem és érdeklődésem, de az enyémmel együtt az egész közönségé az utolsó ütemig teljesen le volt kötve. A dráma minden borzalma, utálatossága és hosszadalmassága daczára szintén a legnagyobb mértékben leköti a közönség érdeklődését.
Strauss zenéje pedig hihetetlenül izgató; az idegeket fölkorbácsolja, nemcsak a képzelhető legerősebb disszonancziák által, de sokszor bizarr, szindus uj zenekari effektusokkal. Az ugynevezett kakofoniákat gyengiti a gazdag polifonia, amely sokszor elfogadhatóvá teszi azokat. Azonban mégis többször azt gondoltam, hogy a vonósok, fuvók és rézfuvók csoportjai egyenkint külömböző [sic] hangnemekben egymástól elütő dolgokat játszanak, akárcsak ha két zenekar között foglalna az ember helyett [sic], melynek mindegyike más-más darabot játszanék.
Jelenet az 1905-ös drezdai ősbemutatóból
Strauss nem irtózik semmitől, ő nem fél átlépni az esztétikai szépnek a határait, mit különben már korábbi ismert müveiben is bebizonyitott. Az ő ideges modern természetének és lelkének szenzácziók kellenek. Ezért is választotta éppen Szalomét. Ő, aki mester a lelki hangulatok megrajzolásának és kiszinezésének, miért nem választott inkább egy Shakespeare-i drámát? Miért? Mert neki nem érdemes foglalkozni olyan emberi szenvedélyekkel, amelyek mindennapiak, tehát emberiek és természetesek. Neki perverz emberek, perverz szenvedélyekkel kellenek, hogy ő a maga perverz zenei fölfogását érvényesithesse. Igen, Szalomé szövege és zenéje perverz. Beszéljünk előbb a szövegről. Szalomé, aki a legbünösebb, legfrivolabb környezetben fejlett hajadonná, egy forró keleti éjszakán meghallja a cziszternában Johanán hangját, s belészeret a hangjába. Felhozatja odujából, s ostromolja szerelmével. Midőn Johanán átkozza, mindjobban szerelemre lobban. E jelenet alatt egy római katona, ki szerelmes Szaloméba, megöli magát, mert nem tudja hallgatni Szalomé szerelmittas szavait… Johanán átkozva Szalomét, visszatér a cziszternába… Jön a király feleségével, az udvar követi őket. A király megpillantva a holttestet, összeborzad s kéri Szalomét, hogy viditsa föl s tánczolja el a 7 fátyolos tánczot. Szalomé hajlandó óhajának eleget tenni, ha viszont Herodes megesküszik, hogy Szalomé titkos kivánságát a táncz után teljesiteni fogja.
Az utálatos, félig hülye, félig kéjencz király esküszik. S ime, Szalomé tánczol, kéjesen, őrjöngve, míg az utolsó fátyolt is leveti magáról. Herodes érzékei a végsőig hevitve, megtudja im [recte: ám?], hogy Johanán feje a mulatság ára. Hosszu jelenet következik. Herodes egy ismeretlen valamitől iszonyodik, s mindenét odaigéri Szaloménak, csak Johanán fejét ne kivánja. De Szalomé ragaszkodik hozzá; »Johanán fejét akarom« –mondja mind erélyesebben. Végre a király enged: »adjátok neki, amit kiván«. Lemegy a vöröstaláros hóhér a pallossal a cziszternába és hosszas kinos perczek következnek… A zenekar elhallgat… Csak az üstdob vésztjósló morgása folytatódik; közbe-közbe a nagybőgők valami hihetetlenül csunya, a fürész nyiszálására emlékeztető hangot hallatnak. E hangok Johanán fájdalmas nyöszörgését jelzik valószinüleg. Ezüst tálon Johanán fejét nyujtja a hóhér a kéjtől és örömtől reszkető Szaloménak. Ezután következik a legutálatosabb és legvisszatetszőbb jelenet, amelyet valaha láttam szinpadon. Az ezüst tállal kezében ,melyen Johanán véres feje a dus fekete fürtökkel látható, kezdi Szalomé a szerelmi énekek énekét; míg a fejre borulva, hosszasan megcsókolja Johanán hideg ajkait… Elfordul a környezete, udvari nép és katonák, eloltják a fáklyákat, még a csillagok is fényüket vesztik, iszonyodva elszalad saját anyja, Herodiade, csak Herodes nézi még borzadva a hullafertőztetés e nemét; végre odakiált az elfordult katonáknak »öljétek meg e nőt!« s ezzel véget vet a rettenetes és mindenkire undoritóan ható jelenetnek. Ezek a drámának főmozzanatai.
Ki merte volna e szöveget megzenésiteni? Melyik abszolút zenész vállalkozott volna e feladatra? Csakis olyan érzelmeket és a léleknek olyan háborgásait szinezni hangokkal, amelyekre sivár és undok tónusoknál egyebet nem használhat, melyik zeneszerzőnek lehet ambicziója? Nézetem szerint pedig Strauss Richárd jobban meg sem választhatta volna szövegét. Az ő fantáziája, mely kicsapongó, szertelenségekre hajlandó, tehetségéhez méltó témát lelt.
Ragyogó talentummal, mesteri kézzel s csalhatatlan biztossággal megteremtette a zenés Szalomét. Ismétlem: elejétől végig épp ugy leköti figyelmünket és érdekel bennünket Strauss zenéje, mint maga a dráma. De éppen ugy taszitanak vissza és keltenek undoritó hatást bennünk a dráma brutális részeinek zenei részletei is. Én a legvisszataszitóbb résznek az egész utolsó jelenetet tartom, amikor Szalomé szerelmet suttog a levágott fejnek. E jelenet zenéje szép, igaz, szivből fakadó; hogy lehetséges ezt elfogadni s élvezettel hallgatni? Akárcsak egy kivégzést kellene végignézni. Ilyen jelenethez fáj hallani a magasba röppenő kisérő zenét; csak ugy, mintha pl. rosszul érezzük magunkat – lakmározni nem tudunk. Pedig e jelenethez ihletséggel irt Strauss zenét, melynek végét minden szépsége daczára alig tudjuk bevárni. Valóságos megváltásnak érezzük Herodes parancsát »öljétek meg e nőt.«
Gyönyörü, megkapó és érdekes részlete az operának a 7 fátyolos táncz. Amint hallom, e jelenetben az énekesnőt Drezdában egy tánczosnő pótolta. Gráczban azonban maga az énekesnő lejtett, ami mindenképpen előnyére válhat az előadásnak. Egyedül e tánczból érzik ki a keleti büvös hangulat, ebben lüktet erős ritmus; mint válik izzóbbá a táncz, ahogy fátylaitól megszabaditja Szalomé bájos termetét. Milyen mesterien van itt a tánczba szőve Szalomé lelkének háborgása. Gondolatban szüntelen Johanánra gondol, neki tánczol, neki mutatja kéjes testét. Egyedüli vágya fejét birhatni… ha már élve nem szeretheti. Kellemesen és megnyugtatóan kiválik a mü szövevényes polifoniájából a sápadt, fanatikus aszkéta Johanánnak a cziszternából fölhangzó éneke. Johanán éneke természetesebb, megszokottabb mederben folyik; mordszerüen hangzik s kevésbé mesterkélt harmóniákra van felépitve. Még egy megemlitésre méltó életteljes s szellemes jelenetről kell megemlékeznem. Amig tudniillik Szaloméra kötik a hét fátyolt s a tánczra előkészitik, a zsidók, kiket vendégül lát udvaránál Herodes, követelik Johanán kiadatását. A zsidók egyenkint lépnek a király elő; mindegyik iparkodik a saját argumentumainak sulyával Herodest meggyőzni. Miután ez nem sikerül, egyszerre beszélnek, gesztikulálnak, kiabálnak, élénken emlékeztetve Munkácsy »Krisztus Pilátus előtt« czimü képére, vagy tán még inkább egy modern tőzsdei jelenetre. E jelenetet Strauss a képzelhető legnagyobb virtuozitással oldotta meg; önkéntelen komikumával nagy hatást kelt s szerencsére nyugvópontot képez, mely a hallgatót elvonja egy rövid időre a dráma borzalmaitól.
Ha már most az elmondottak után válaszolnom kellene nekem a czikkem elején fölvetett kérdésre, hogy uj irányt szab-e e mü az operairodalomnak, határozottan »nem«-mel kellene válaszolnom. Mert bár Wagner is össze akarta egyeztetni a drámai müvészetet (operát) a szimfoniával, sőt ebben a tekintetben már Beethoven is irányt mutatott 9-ik szimfoniájában, amelynek utolsó tételében a szimfonia határait áttörve, a drámai müvészet körébe vonta azt és egyesiteni akarta a kettőt, Strauss ez irányban még egy fél- vagy inkább ballépéssel tovább haladt, amennyiben az ő operája valósággal mint szimfoniai költemény is szerepelhetne, anélkül, hogy az éneket, tehát a zenés dráma főalkatrészét nélkülöznők. Ha azonban egy zenedrámában az énekhangok már oly alárendelt szerepet játszanak, hogy azokat a mü megérthetése szempontjából nélkülözhetjük is, akkor ezt jogosan visszafejlődésnek nevezhetjük s nem haladásnak. A drámai zene, az opera, az énekmüvészetből keletkezett s a kisérő zenekari rész csak jellemezni, kidomboritani s megérthetőbbé tenni volt hivatva az énekművészek által előadandó szinjátékot. Igaz ugyan, hogy az egyensuly az énekhangok és zenekari kiséret között hol az egyik, hol a másik résznek rovására ingadozott, de éppen Wagner uttörő zsenijének sikerült a két tényező közötti viszonyt és összhangot meghatározni. E Wagneri határozat ledönti Strauss: Szaloméja akár mint szimfoniai költemény, akár mint pantomima szerepelhetne [sic].
Hallom, hogy Máder igazgató a budapesti kir. Operaház számára megszerezte e müvet. Nem kételkedem, hogy nálunk is szenzácziós hatást fog kelteni. Közönségünk ugyan nem fogja a szinházat elhagyni egy nagy müvészi benyomás alatt létrejött lelkesedéssel, de borzongva fog visszagondolni a modern zeneirodalom egyik tagadhatatlanul legérdekesebb és legtartalmasabb alkotására.
Hubay Jenő: Benyomások és reflexiók Strauss »Szalomé«-járól. – Magyarország, 1906.V.27. – Köszönet Szabó Ferenc Jánosnak a cikk újra felfedezéséért, begépeléséért, valamint hogy az írást a Caruso blog rendelkezésére bocsátotta.
