„Az Operában ma este a Denevért játszották. A második felvonásnál tartottak, ahol Orlovszky herceg fényes szalonjában estély van. A fináléhoz készültek, amikor egyszerre besietett a sötét nézőtérre egy sereg fiatalember. Egészen a zenekarig mentek és ott harsány hangon kihirdették, hogy megalakult a szovjetköztársaság. A közönség az első percben ijedten sietett a kijáratok felé, a színészek is szétrebbentek, de ekkor Kornay Rezső operaénekes a színpad elejére állott, felgyújtatta a nézőtér lámpáit és megnyugtatta a közönséget, megmondta, hogy miről van szó. A benyomult fiatalemberek elkiáltották magukat: Éljen a szovjetköztársaság! A közönség, amely ismét megtöltötte a nézőteret, velük együtt éljenzett. A zenekar pedig, amely a riadalom első perceiben elnémult, rázendített a marseillaise-re. Mikor az utolsó hangok elhaltak, Dalnoky Viktor a színpadról megkérdezte: Folytassuk az előadást? Folytassák – zúgta rá a közönség. S ezután tovább folyt az előadás ott, ahol elhagyták, a második felvonás híres fináléjánál.” – írta a Pesti Napló 1921. március 22-én.
Március 21, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja a kommunista hatalomátvétel után piros betűs ünnep lett, s maradt egészen a rendszerváltozásig. Azóta, mindegy varázsütésre, mindenki megfeledkezett a a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltásának napjáról. Valljuk be, az elmúlt negyed században nem sokunknak jutott eszébe, hogy mi is történt 1919 tavaszán. Pedig a „dicsőséges 133 nap” hazánk 20. századi történelmének egyik meghatározó időszaka. Megítélése az elmúlt 95 évben sem volt egységes, és ma sem az. A vérengzés és a túlkapások mellett olyan szociális intézkedések is születtek, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. S itt kerül a képbe az Operaház, mely IV. Károly trónfosztása után Magyar Nemzeti előnéven működött. Miután 1918 őszén Bánffy Miklóst lemondatták, a színház vezetésével Zádor Dezsőt bízták meg. A főzeneigazgató 1913 óta a kiváló olasz Egisto Tango volt. Mindkét vezetőt Bánffy hozta az Operaházhoz. Zádor (1870 – 1931) elsősorban Németországban (Berlin, München) működött baritonistaként. Az első, közel teljes Faust lemezfelvétel (1908) Valentin-ja, elsősorban a nagy Wagner karakterszerepekben (Alberich, Beckmesser, Klingsor) aratott sikereket. A magyar operatörténetbe mint A kékszakállú herceg vára ősbemutatójának rendezője írta be a nevét. A világháború végeztével vezetőként nem lehetett könnyű feladat a szétzilált társulat egyben tartása. Ma már tudjuk, hogy Bánffy gróf távozása és Radnai Miklós 1925-ös kinevezése közti időszak volt az Operaház történetének egyik legviszontagságosabb időszaka. Mégis, Zádor egy olyan társulatot vett át, melynek vezető magánénekesei Medek Anna, Sándor Erzsi, Sebeők Sára, Basilides Mária, Haselbeck Olga, Környei Béla, Pilinszky Zsigmond, Székelyhidy Ferenc, Palló Imre, Rózsa Lajos, Szende Ferenc, Kálmán Oszkár és Venczell Béla voltak. Legendás nevek! Egisto Tango mellett Kerner István állt a legtöbbet a zenekar élén.
Operaház dolgozók, 1919. május 1.
Ha a végignézzük az Operaház műsorát 1919 tavaszán és nyarán, nem látunk szembetűnő változást a korábbiakhoz képest. Már a világháború alatt megszűntek a híres pesti vendégjárások, a jelzett időszakban sem lépett fel egyetlen külföldi művész a színházban. Az előadások azonban zavartalanul folytak. Kezdési idejük, az éjszakai kijárási tilalom miatt általában fél 6 volt. A Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján, március 22-én kommunizálták a színházakat. Innentől kezdve minden magántulajdonban lévő színház és mulató fölött az állam rendelkezett. A megnyitása óta is állami tulajdonban lévő Operaházat ez nem érintette. Reinitz Béla, – ez a különös és hányattatott sorsú zeneszerző, az Ady versek első dalköltője, a Tanácsköztársaság művészeti ügyeinek kormánybiztosa – nem nyúlt a színház vezetőségéhez. Sőt, a legendák szerint Egisto Tango volt egyike azon keveseknek, akiket tisztelt. Az előre megváltott színházjegyek március 27-étől érvényüket vesztették. Az Operaházban direktórium alakul, melynek elnöke Gábor József, a teljes társulat bizalmát élvező tenorista lett. Hogy ténykedésük miből állt, sohasem derült ki. Az operaházi plakátok alján öles betűkkel hirdették a Lukács György és Kunfy Zsigmond által jegyzett rendeletet: „A jegyek nagyobb része a szakszervezetek rendelkezésére áll. A jegyek kisebbik részét a szakszervezetek által esetleg igénybe nem vett jegyeket nappali jegypénztára árusítja rendes helyárakon, mégpedig csak azon a napon, amelyre az illető előadás ki van tűzve.” Tehát az Operaház is a népé lett. Az erős hatalomhoz mindig lojális sajtó azonnal a kezdeményezés mellé állt és diadalmasan számolt be az első előadásokról, melyet a páholyukból egymást lornyonozó burzsujok helyett végre a proletárok látogathattak, filléres áron. Megtartották az első gyerek előadást is. Úgy tűnik azonban, hogy a proletároknak a kultúr-éhségükön gyorsan felülkerekedett az élelmességük. Már április 4-én rendeletet kellett hozni a jegyüzérkedés ellen, ugyanis egyes proletárok jó áron továbbadták páholyjegyeiket az eredeti operaértő közönségnek. Mai szemmel nézve elképesztően sok darabot tartott műsorán ebben a pár hónapban a színház: 33 operát és 8 balettet. Játszottak Gluckot (Május királynője, Orfeuszt), Mozartot (Szöktetés a szerájból, A varázsfuvola), Verdit (Traviata, Az álarcosbál, Aida), egyetlen Wagnert (Lohengrin), meglepően sok franciát (Carmen, Lakmé, Faust, A zsidónő, A hugenották, Hoffmann meséi, Sámson és Delila, Mignon), Puccinit (Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony), német dalműveket (A hegyek alján, Jancsi és Juliska, A windsori víg nők, A denevér), veristákat (Parasztbecsület, Bajazzók) és olyan magyar operákat, melyek mára a feledés homályába vesztek (ifj. Ábrányi: Don Quijote, Gajáry: A makrancos herceg, Goldmark: Sába királynője, Hubay: A cremonai hegedűs, Poldini: A csavargó és a királylány). Meglepő módon Erkeltől semmit.
Három bemutató is esett a Tanácsköztársaság időszakára. Richard Strauss újdonságát, az Ariadné Naxosz szigetén-t még Bánffy kötötte le a színháznak. Valószínűleg Zádor ambicionálhatta a premiert, melyet nemcsak rendezett, hanem a Zenetanár szerepét is énekelte. (Mentségére legyen mondva, hogy ezen a nehezen kiosztható kényes feladaton kívül nem lépett fel igazgató-főrendezőként.) A közönség olyannyira nem volt kíváncsi a műre, hogy a kiváló szereposztás ellenére, az évadban mindössze kétszer került színre, s nem sokkal később fél évszázadra el is tűnt a repertoárról. A második újdonság az első magyar parasztopera, Krausz Mihály Marikája volt. A véres dráma, – melynek végén a főhősnő szíven szúrja magát, mert apja szerelmese helyett az ispánnak adja őt nőül – meglepően sikeres volt, az évadban hétszer adták. Az egyfelvonásos Marikával egy estén újították fel Dohnányi, – Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumának tagja – balettjét, a Pierrette fátyolát. A mű új koreográfiáját a szerző éppen aktuális felesége, Elsa Galafrés készítette. A Dohnányi által vezényelt előadás szereplői meglehetősen tarka képet mutatnak. A darabban fellépett ugyanis a színész végzettségű, mozdulatművészet iránt érdeklődő Galafrés mellett a magyar balett három meghatározó alakja, Otto Zöbisch, Brada Ede és Nádasi Ferenc, de rajtuk kívül Toronyi Gyula és Palló Imre magánénekesek is. Az évad utolsó újdonsága az Otello felújítása volt, június 8-án, három kiváló énekes, Környei Béla, Rózsa Lajos és Sándor Erzsi főszereplésével. Az előadást Tango vezényelte és Ferenczi Frigyes rendezte, ugyanis állítólag a próbák alatt Zádor Dezső összeveszett az olasz maesteroval. Az igazgató, megunva az erőfitogtatást, júniusban lemondott. A két hónapos nyári szünet közben összeomlott a Tanácsköztársaság és bevonultak Pestre a román csapatok, majd 1919 novemberében Horthy. A szeptemberben induló évadban már ifj. Ábrányi Emilt találjuk az igazgatói székben, aki azzal kezdte működését, hogy két hétre minden tagnak felmondott, hogy aztán többségüket újra szerződtesse. Hosszas perek kezdődtek, de ezt Egisto Tango már nem várta meg, önként távozott, hogy aztán évtizedekéig Koppenhága zenei életét gazdagítsa.
Zádor Dezső még egyszer nyilatkozott a hazai sajtónak. 1919. október 6-án már útban volt Berlin felé, amikor a Magyar Estilap riporterének válaszolt. Saját bukásáról nem beszélt, a jövő felé nézett. „Amint politikai változás van, változik az igazgató is. Ez bűn a művészet ellen, mert a politikának semmi köze a művészethez. Az igazgatónak a pártokon felül kell állnia és sehol a világon sem történik, hogy ezért menesztenek egy operaigazgatót, mert a kormány, vagy egyes tagja megbukott. Ezt csak nálunk csinálják meg. A másik nagy baj, – és ez okozza az anarchiát – hogy az Operaházban nincs fegyelem. Az igazgatót semmibe sem veszik, intézkedéseit nem respektálják. Ellenkezőleg, folyton azt tippelik, mikor menesztik és ki lesz az utódja. Ezt aszerint állapítják meg, hogy az igazgató-jelölteteket kik protezsálják.” Hetvenöt év távlatából úgy tűnik, Zádor Dezső a fenti mondatokat ma is elmondhatta volna.
Fotók: Operaház Emléktár és Fortepan
