Azt hiszem, Szinetár Miklós emlegette először az operanénik kifejezést. Nem csak hölgyeket jellemzett ezzel a szóval, hanem férfiakat is, és nem kötötte korosztályhoz, a néni szó egy belső lelki alkatra utalt, nem pedig életkorra. Szinetár – akinek munkáit az utóbbi évtizedekben nem lehet modernséggel vádolni – mélységesen elítélte ezt a színházlátogató csoportot. De hát kik is azok a kortalan-nemtelen operanénik? Ők a színház, a haladó, a gondolkodtató színház legnagyobb ellenzői. Magukat a konzervatív jelzővel bástyázzák fel, mintha e szó mögött bármiféle érdemi tartalmat őriznének. Véleményüket sohasem mondják, mindig megkérdőjelezhetetlen ítéletként interpretálják. Nem műveletlenek vagy tájékozatlanok, de tudásuk közel sincs azon a szinten, amilyen magas lóról néznek lefelé. A prózai színházakról már régen lemondtak, ott már képtelenség számon kérni, hogy Hamlet mért nem fekete reneszánsz ruhában, koponyával a kezében elmélkedik a lét és nemlét kérdésein, mint Gábor Miklós, vagy Ódry Árpád tette egykor. A kelet-európai operaházak környezetre lassabban reagáló világában azonban még gyakran megjelennek a nénik, pávaként felfuvalkodva, ha olyat látnak a színpadon, amivel gyerekkorukban nem találkoztak.
Magyarországon Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán nevével szeretnek takarózni, – hiszen halottak mögé mégiscsak kényelemesebb bújni – elfelejtve, hogy a két zseni életművét mennyire megtörte a II. világháborút követően hazánkban eluralkodó szovjet hiper-realista színházesztétika. Ha megnézzük az 1920-as – 30-as évekbeli munkáikat, ma is elámulunk azok szellemességén és modernségén. Oláh Gusztáv azonban 1956-ban meghalt, Nádasdy pedig az 1958-as díszletnélküli Kékszakállúja és az 1959-es szinte csak világítási effektekre épített Trisztánja után, – mindössze ötvenöt évesen – úgy döntött, hogy nem rendez több operát. Az operanénik nem is ezt a két munkát sírják vissza, hanem a Bohémélethez hasonló szépen festett díszleteket. A felgyorsult világunkban a produkciók élettartama is erősen lecsökkent. Nádasdy 1937-es Bohémélete valószínűleg még sokáig tartalmazta a rendező gondolatait, noha ő maga az 1950-es évek közepétől nem foglalkozott az előadással. Nem lehet véletlen, hogy a rendezőóriás tanóráin jegyzetelni sem hagyta a növendékeit, könyvet sem írt soha, mert érezte, hogy életműve nem adható így tovább. Vajon, ha ma élne, szép, térhatású vásznakat pingáltatna, vagy – ahogy tette egész pályája alatt – a kor szintjének megfelelő modern előadásokat készítene!? Hiszen igazgatóként maga vette le sorra a műsorról az elavultnak vélt rendezéseit, hogy átadja a helyét Mikó András és Békés András új produkcióinak. Olyan előadásoknak, melyeket az operanénik már keletkezésükkor sem szerettek, mára pedig el is fejeltették. Cenner Mihály, a jeles színháztörténész mondta egyszer az 1970-es években Békés András Don Juan rendezése apropóján, hogy nem hajlandó megnézni egy olyan előadást, ahol a Kőszobor nem lovon érkezik. Pedig akkoriban még szegény Cenner úr legvadabb álmában sem merült fel, hogy a Mozart remekművet egy pajtában is el fogják játszani, színpadra rakott zenekarral. Jurij Ljubimov 1982-es Don Giovanni rendezését ma – 32 év távlatából! – is borzadva emlegetik az operanénik. Külföldön elképzelhetetlen az efféle sírás, a lejátszott helyett néhány év után csinálnak egy új produkciót, amin ismét el lehet gondolkozni, össze lehet hasonlítani az előzővel. S miközben a színre állítók által a darab különböző aspektusai kerülnek előtérbe, a kulturális gondolkodás csiszolódik.
Lajtha: Lysistrata – Fülöp Zoltán díszlete (1937)
Nádasdyéknak, de még az utánuk következőknek is szerencséjük volt: a magyar operakultúra éppen virágkorát élte, II. világháború előtt úgy megbecsülték az énekeseket, hogy nem feltétlenül kívánkoztak külföldre, utána pedig a vasfüggöny mögötti kényszer szült csodálatos előadásokat. Amikor – az 1970-es évektől – énekeseink legjava szabadon utazhatott, a magyar operajátszás ökonómiája is megbomlott. A titok nyitja ugyanis az összezárt-összeszokott társulatban és a magyar nyelvű operajátszásban rejlett. Tehát az operanénik nem mostanában kezdték el kényelmetlenül érezni magukat, hanem lassan 40 éve! Azonban, mintha az idő nem is létezne, ma is ugyanolyan áhítattal ejtik ki a nagy művészeink neveti: Gyurkovics,Takács Paula, Palánkay, Simándy, Svéd, Losonczy, Székely. Jogosan. Hiszen a felsoroltak és társaik a maguk idejében fantasztikus énekesek voltak. (Igaz, ha valaki Székely helyett Kálmán Oszkárt és Bódy Józsefet, Simándy helyett Halmos Jánost és Laczó Istvánt dicséri, az a nénik szemében olyan, mintha az illető a Biblia helyett apokrif iratokat részesítene előnyben.) Csakhogy ezek a művészek mindegy négy évtizede vonultak vissza a színpadról. Megkövetelni feltétlen csodálatukat a mai fiataloktól éppannyira hiábavaló, mintha az operanéniknek Sebeők Sára, Pilinszky Zsigmond vagy Szemere Árpád művészete előtt kéne fejet hajtani. Ezek a nagy nevek már nekik sem mondanak semmit, pedig ők is évtizedekig voltak az Operaház csillagai.
Verdi: Traviata – Oláh Gusztáv díszletterve a II. felvonáshoz (1950)
Hiába a technikai fejlődés, hiába rögzítenek akár tíz kamerával egy előadást, az élő színház varázsát semmi sem tudja visszaadni. Egy moziban, csodás minőségű képet és hangot kapunk, mégsincs az élménynek semmi köze ahhoz, amit akkor éreznénk, ha valóban a Metropolitan nézőterén ülnénk. Az operanéni persze sűrűn jár az ilyen vetítésekre, mert ott még régi szép rendezéseket láthat. Minő boldogság, hogy amíg a „keleti” Szentpétervárra a legjobb nevű „modern” rendezők dolgoznak, addig a jó öreg MET még mindig a negyedszázados Ruszalkáját porolja le, halfarkú sellőkkel és odvas papírmasé fákkal. A néni biztonságban érzi magát. Nem kell gondolkodnia. Hiszen a színház nem arra való, hogy elgondolkoztasson, hanem, hogy szép legyen. Az, hogy számára a „szépet” a festett kulissza jelenti, de a következő generációknak – illetve a világra nyitott színházlátogatóknak – az esztétikája már egészen mást emel középpontba, nem zavarja. Számára örökké a Casablaca marad a film és Romy Schneider a színésznő. Fél mindentől, ami máshogy van, mint ahogy ő megszokta. Tosca kizárólag vörös bársonyba tekerve jelenhet meg a Farnese palotában. Így jött be Szamosi Elzától Takács Pauláig mindenki (És természetesen Catherine Malfitano az „eredeti helyszínes” Toscában, mert azt az operanéni ismeri.). Sajnos azonban egy mai fiatalt az 1800-as fülledt római éjszaka sajnos nem érinti meg. Egyszerűen nem érdekli a dolog. Semmit sem mond neki, az ő 21. század eleji világában ilyesminek nincs helye. A nagydarab késsel hadonászó nővel azonosítja a műfaj vélt borzalmait. Ellenben ha azt látja egy operaelőadáson, hogy kedvenc sztárját akarja megerőszakolni egy rendőrfőnök, esetleg megfoghatja a zenedráma. Egy ilyen előadás láttán az operanénik hamisítást kiáltanak. Esetleg elmésen arra biztatják a rendezőt, hogy írjon egy új darabot, elfelejtve, az alkotó és az előadó művész közti különbséget.
Az operanénik, noha általában nem tudnak kottát olvasni, ragaszkodnak ahhoz, amit a szerző leírt. Számukra a partitúra az egyetlen hiteles forrás. Ez a gyakorlatban azt jelenti, mindent úgy szeretnének viszontlátni, mint, amikor először találkoztak az adott operával. Elfelejtik, hogy egy darabot egészen másképp játszottak már 50 éve is, mint egy évszázaddal korábban. Amikor Verdi megijedt saját modernségétől, a Traviatát a rokokó korba helyezte. Így játszották Pesten is, egészen az 1930-as évekig. Képzeljük ma el azt a Violetta Germont kettőst, ahol két fehérparókás figura a gázzal rosszul világított rivalda előtt állva énekel a közönség felé! Tudnánk bármiféle érzelemmel viseltetni a krinolinos, rízsporos kurtizán iránt?
Sándor Erzsi és Palló Imre a Traviatában (1930-as évek)
Mi lehet fontosabb egy színháznak, az operanénik kiszolgálása, vagy a műfaj továbbélése? Húsz év múlva néhány turistán kívül nem sokan fognak bemenni a brokáttengerre. Műfajok születnek és halnak meg. Maguk a nénik se tudtak volna ifjúkorukban végigülni egy népszínművet. Ugyanis ez a jellegzetesen városiasodó magyar műfaj érdeklődés hiányában eltűnt. A magas kultúráért felelős hatalmasságoknak pedig minden eszközükkel azon kell dolgozniuk, hogy az operával mindez ne történhessen meg.
Turandot New Yorkban, 1987, rendező Franco Zeffirelli
Az operanéni egy-egy modern rendezés láttán legszívesebben tojássál dobálózna. De miután manapság 40 forintért mérik darabját, marad a búúzás, ami nem ősi magyar szokás. Külföldről vettük át. „Ezt még Németországban is kifujjolták!” – mondja büszkén, noha sosem járt Magyarországon kívül színházban. Azt sem tudja, hogy odakint a közönség azért mond hangosan véleményt, mert általában megérti a rendező mondanivalóját – és elutasítja. Ő nem is akar elgondolkozni azon, mi miért történt a színpadon. Nem fogja fel, hogy a harc valójában nem a klasszikus és a modern színház között zajlik, hanem az értelmes és az értelmetlen színház között. Egy hagyományos előadás is lehet tartalommal teli és egy friss rendezés is tévút. Alapból elvetni egyiket sem szabad. De felesküdni sem rájuk. Néhány éve a Metropolitanben, a Klasszikus Operajátszás Fellegvárában láttam egy Turandotot. A nagy Franco Zeffirelli – akinek nevét áhítattal suttogják az operanénik – rendezte az előadást – 1987-ben. A gyönyörű premier dvd – a mi Marton Évánkkal, és Domingóval – mindannyiuk polcán ott porosodik. Nos, ez a produkció 2010-re erősen megkopott. A festett díszletek lógtak, a szereplők üres tekintettel tébláboltak a deszkákon, a főszereplők sem voltak a világ vezető operaházához méltóak. A honi operanéniket ezek az apróságok nem szokták zavarni, mert Zeffirelli munkája csak szép lehet és a MET-ben minden csodás (kivéve, ami Pesten jobb, mint New Yorkban). Az enyhén szétesett zárókettős alatt felemelkedett mellőlem egy 90 év körüli hölgy, kirángatta a széke alól a vörös róka bundáját, és hangosakat szellentve kimérten elindult a kijárat felé. Sohasem találkoztam frappánsabb kritikával.
