A tavalyi Verdi bicentenárium jó alkalom lehetett volna a szerző életművének újragondolására. Hogy ez mennyire történt meg, azt mindenki eldöntheti a saját tapasztalatai alapján. Számottevő felfedezést-rácsodálkozást keveset tartogatott az „ünnepi év”. Kérdés, hogy ez egyáltalán elvárható-e egy ilyen alkalomtól. Valószínűbb, hogy az életmű egyes darabja „maguktól” kerülnek előtérbe, amikor valamilyen történelmi-társadalmi okból éppen beérnek. Nem véletlen, hogy Verdi huszonnyolc operájának nagy része az ősbemutatójukat követő érdeklődés-hullám után hosszú évtizedekre – olykor akár egy évszázadra is – eltűnt a közönség látóköréből. Az olasz komponista születésének centenáriuma körül ritkán lehetett találkozni a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Aida, Otello mesterhatoson kívül bármelyik művével. Az 1920-as évektől kezdték csak újra játszani A végzet hatalmát, a Simon Boccanegrát és a Don Carlost, Verdi három talán legsötétebb, legmélyebb drámáját. A lombardok újra felfedezésében pedig oroszlánrésze volt a Lamberto Gardelli által vezényelt 1974-es budapesti előadásnak. De éppen a Lombardok példája mutatja, hogy az egykor népszerű darabok el is tudnak tűnni a kőrforgásban: a bicentenárium alatt öt hamburgi előadáson kívül csak koncertszerűen szólalt meg pár helyen.
Érdekes lenne egyszer csinálni egy statisztikát arról, hogy melyik lehet Verdi legkevesebbet játszott operája. Nagyon valószínű, hogy az Oberto dobogós helyen végezne. Rehabilitációjával a napokban nem kisebb színház, mint a milánói Scala próbálja elvégezni, kiváló énekesek – Fabio Sartori, Sonia Ganassi, Michele Pertusi – segítségével. A tavalyi évadban pedig a Frankfurt melletti Giessenben játszották háromszor koncertszerűen a művet, s produkció most cd-n is megjelent. Több kis német színház adja ki az utóbbi években élő előadásait. Ezek minőségben a legritkább esetben versenyezhetnek a nagy stúdiók felvételeivel. Sem a technikai feltételek, sem a művészi lehetőségek nem azonosak. Ezek a cd-k akkor lehetnek érdekesek, ha korábban nem rögzített operákat tartalmaznak, ahogy a braunschweigi sorozat. Az Obertóból két remek stúdiófelvétel is készült, Rolando Paneraival (1983), illetve Samuel Ramey-vel (1996) a címszerepben. Ezekkel aligha veheti fel a versenyt a giesseni koncert. Pedig Michael Hofstetter karmester meglepően kézben tartja a produkciót. Ha zenekara nem is csillog úgy, mint egy nagy olasz együttes, de mégis érződik benne a precízség és az az igény, hogy Verdi partitúrája minél teljesebben megszólaljon. A szólisták közül az amerikai bariton, Adrian Gans emelkedik ki. Nem igazán mikrofon hang, de így is érezni a hang nagyságát és erejét. A két női főszereplő Francesca Lombardi Mazzulli és Manuela Custer, valamit a lírai tenor Norman Reinhardt tisztességes küzdelemben leénekli a szerepét, de sok helyen érződik maga a küzdelem. Ami az élő előadás emlékével nem rendelkező hallgatót kevéssé villanyozza fel.
Mindazonáltal igen tanulságos közelebbről megvizsgálni Verdi első bemutatott egészestés művét. S erre az ismerkedésre a felvétel kiválóan alkalmas. A zenetudósok a mai napig kutatják a Rochester és / vagy a Lord Hamilton című Verdi opust, mely sohasem készült el, de egy része átkerült az Obertóba. Annak ellenére, hogy a San Bonifacio grófja alcímet viselő mű két fiatalember első kísérlete (a komponista 26, a librettista Temistocle Solera 24 éves volt az 1839-es bemutató idején), meglepően kész mű. A kora középkori történet a romantikus opera összes kellékét felvonultatja: guelfeket és ghibellineket, csábító lovagot, száműzött ősz atyát, párbajt és két elcsábított jólelkű lányt. Megannyi figura és helyzet, melyekhez Verdi még sokszor fog nyúlni hosszú pályafutása alatt. A zeneszerző pedig korai művében is mindent tud már, amit egy olasz komponistának a siker érdekében el kell sajátítani. Az Oberto ha még nem is mutat túl Bellini és Donizetti opera seriáin, azokkal egyenrangú műalkotás. Még nem érződik benne az a bomba, ami a néhány évvel később a Nabuccóban fel fog robbanni, de mindenképpen egy trónkövetelő zeneszerző névjegye. Érdemes felfedezni!