A kegyencnő Donizetti több mint 70 operája közül benne van a legtöbbet játszott tízben. Ennek ellenére sem lehet ismernek, pláne elcsépeltnek nevezni. Noha a két tenor és bariton, valamint a mezzoszoprán ária rendre felcsendül koncerteken, a teljes opera ritkán kerül színre. Pedig az 1840-ben bemutatott, Párizs számára íródott nagyopera egyike Donizetti legjobb műveinek. Ritka előadásainak száma talán a napjainkban kevéssé aktuális cselekménnyel magyarázható: Alfonz király szeretőjének egykor kényesnek és izgalmasnak számító drámája a mai közönség ingerküszöbét már nem üti át. Hasonló témában inkább a Traviatát részesítik előnyben, joggal. A kegyencnőt a „közelben” legutóbb 2003-ban játszották, a bécsi Staatsoperben, John Dew nem különösebben izgalmas rendezésében. Valószínűleg mégis ez a produkció adta az ötletet Elisabeth Sobotka asszonynak, a grazi opera intendánsának, Ioan Hollender neveltjének a mű bemutatására.
Sem élőben, sem felvételen nem találkoztam még olyan Kegyencnő előadással, ahol a rendező akárcsak megkísérelt volna valamit kezdeni az operával. Az angol Sam Brown alig két éve foglalkozik operák színre állításával. A vérfrissítés ezúttal jót tett a műfajnak. Brown kiemeli Alfonz király korából, a 16. századi Spanyolországból a cselekményt és a és az 1950-es évek Amerikájába helyezi át. A cselekmény nem sérül, a karakterek alapvetően nem változnak, csupán a történet kerül elérhető közelségbe a befogadóhoz. Nagy ötletek nincsenek az előadásban, de végig könnyed és látványos (díszlet és jelmez: Annamarie Woods). Nem veszi túl komolyan a történetet, némi iróniával szemléli az amerikai felső tízezer üres életét. Az opera papjait valamiféle keresztény férfiszektaként ábrázolja, melynek tagjai a munkában, egy asztalosműhelyben keresnek megnyugvást. Nem csoda, ha Ferdinand, az opera főhőse menekülne ebből a világból, s ugyanennyire érthető, hogy a csalódásai után mégis visszatér ide. Költőire sikerült az opera fináléja, amikor Leonóra, a megtérni vágyó, haldokló kegyencnő az asztalosműhelyben találkozik Ferdinanddal, aki épp egy koporsót gyalul. A rendezés szép és végiggondolt, nagyobb katarzist ugyan nem tartogat, de üres pillanatokat sem.
Arról, hogy a váz életre kelt, elsősorban a Ferdinandot éneklő Yijie Shi gondoskodott. Az ifjú kínai tenorista florezi matériával rendelkezik, melyet a mexikói sztártenorhoz hasonlatos könnyedséggel kezel. Noha fellépett már a MET-ben is, nevét mégsem ismeri a világ. Az est igazi rácsodálkozás volt. Távol-keleti énekeshez képest meglepően oldottan mozog a színpadon. Alakjában mégis van egyfajta esetlenség, melyen az apró termetére rosszul szabott jelmezek csak rontottak, s a nézőtérről valós koránál idősebbnek is tűnt. A hang varázsa azonban ez esetben mindent feletetetett. A másik hangnagybirtokos Graz neveltje, az Alfonz szerepében fellépő André Schuen volt. Az ifjú basszbariton utolsó premierjét énekelte itt, a következőkben szabadúszóként folytatja karrierjét. Scheunnek minden megvan, amivel egy 21. századi énekesnek rendelkeznie kell: szemtelen sármosság, kellemes hang, biztos technika. Látszólag nagyszerűen érezte megát a fakó Alamaviva gróf utánérzetű király szerepében. Dshamilja Kaiser okos és érzékeny Leonora szerepében, hangja azonban már csöppet túlérett a szerep könnyed, koloratúrás részeinél. Ugyanez igaz, a graziak házi szopránjára, az előadásban Daisy Parkerré varázsolt Margareta Klobučarra. Ugyancsak a helyi társulat oszlopa a Balthazar, rendfőnököt alakító basszista, Wilfried Zelinka. Egykor ígéretes tehetség lehetett a színpadon még mindig civilként viselkedő énekes, de a kibontakozás elmaradt. Nagyszerű volt viszont apró karaktertenor szerepben Taylan Reinhard, aki előző este alul maradt a Jenufában a Stevával való küzdelmében.
A grazi premier legkellemesebb tanulsága az volt, hogy mennyire megnyugtató munka folyhat egy kicsi, de összeszokott társulatban. Senki sem akart nagyot énekelni, érezhetően senkit sem gyötört az a teljesítmény-kényszer, ami a nagy házak előadásaira olykor ránehezedik. Zökkenőmentesen szólaltatta meg Donizetti partitúráját a zenekar Giacomo Sagripanti vezényletével. Az énekkari művészek és főleg a művésznők élvezettel játszották el a gondtalan amerikai társaságot. Olyan előadás született, amelyik kivitelezésében mintául szolgálhatna sok hasonló méretű európai társulatnak.
Fotók: Werner Kmetitsch
