Rendező legyen a talpán, aki ki tud még csikarni bármi eredeti gondolatot a Turandotból. Puccini operája alapjaiban sem csábítja hatalmas kalandokra a színpadra állítókat. A mű távol-keleti, nagyoperai, látványos tablói eleve behatárolt mozgásteret biztosítanak az alkotóknak. Ebből kilépni pedig a zene se nagyon engedi a rendezőket. Elsősorban éppen ezért szolgált kellemes meglepetéssel a grazi színház Marco Arturo Marelli nevével fémjelzett előadása. A produkció a Svéd Királyi Operával közösen jött létre, Stockholmban volt a bemutatója, 2013 tavaszán. Marelli nem Puccini Turandotját rendezte meg. Azt már megtették előtte elegen. A jégszívű kínai királylány meséje helyett egy másik történettel szórakoztatta a közönséget.
Az opera bevezető zenéje előtt némajátékot látunk: egy múlt századi gazdagon berendezett polgári szobában egy férfi egy kis keleti zenélő dobozt tart a kezében. Amikor kinyitja a fedelét, ismerős dallamok csendülnek fel. A férfit ketten is figyelik: a színpad közepén egy alázatos kis cselédlány, az pedig ajtóból féltékenyen leselkedve egy hárpia. A dobozka hangjaitól a férfi ihletet merít és a zongoráján álló üres kottalapokra írni kezd. Ő maga Puccini. Neki kell az élet rejtvényeit megfejteni. Liu, az ihletforrás, polgári nevén Doria Manfredi. Cseléd volt a Puccini háznál, de Elvira asszony oktalan féltékenységi rohamaival végül öngyilkosságba kergette a huszonegy éves lányt. Az esetből hatalmas botrány kerekedett, évekig húzódó per, de végül ez a tragédia közelebb hozta egymáshoz Elvirát és Puccinit. Marelli jó érzékkel tapintott rá, hogy akár ez a háromszög is lappanghat a Turandot rejtvényei között. Az intim családi történet mellett a darabban hangsúlyos szerep jut a népnek, amely végigkommentálja a cselekményt. Marelli – aki díszlettervezőként is látványos és jól használható tereket hozott létre – a századforduló utáni évekre helyezi a történetet. Tehát arra az időszakra, amikor a Manfredi-ügy valójában megtörtént. A kórus egy emelvényen általában szembe ül az operaházi közönséggel. Ők is néznek egy előadást. Kínai cirkusz, melyben olykor vérre megy a játék. Hullnak fejek a halálos kvízben. De hát a mindenkori közönség szereti az efféle színházat, ahogyan a művészek, zeneszerzők magánéletében is élvezettel vájkál. Marelli mesterien mossa össze a látványos cirkuszt és a magánszférát. S a Turandot elbírja a kísérletet.
Zeneileg az előadás nem érte el a rendezés nívóját. Ennek oka lehet, hogy a társulat a héten zsinórban a negyedik előadását tartotta, miközben egy nagy premier főpróbái zajlottak. A fáradság az énekkaron kevésbé érződött, a zenekar fásultságát pedig valószínűleg nem Marius Burkert karmester hivatott felrázni. Mlada Khudoley úgy énekelte a címszerepet, ahogy mostanában szokás: nem Nilsson-i falakat rengető hangon, inkább finomkodva, megpróbálva érzelemmel telíteni a gyilkos szólamot. James Lee betegen énekelte Kalafot. A magasságokat rendre erővel megküldve, a szólam többi részét diszkréten túlélve. Így sem volt veszélytelen vállalkozás fellépni. Margareta Klobučar házi szubrettként nyilván hosszú évek óta minden lehetséges szerepet megkapott. Liú szólama már kissé túl van a jelenlegi hangi állapotán. Ahogyan Konstantin Sfiris, a „grazi Tréfás György” szerepeltetését sem lehet a közönség ragaszkodásán kívül mással magyarázni. A basszista minden frázist jelentőségteljesen megbőget, akár van értelme, akár nincs. Remekül működött viszont az összepróbált miniszterhármas: Ivan Oreščanin, Taylan Reinhard és Martin Fournier. Jelenetük végre húzás nélkül hangzott el. Manuel von Senden tolószékes aggastyán Altoumként Bartha Alfonz-i hangon énekelte a császárt.
A Turandot előadása délután 3 órakor kezdődött. A grazi közönség – ahogy a Jenufa és Kegyencnő előadásain is – zsúfolásig megtöltötte a házat. Nem felbuszoztatott nyugdíjasok foglalták el az 1400 ülőhelyet, bővel lehetett látni kisgyerekes családokat és mozi helyett színházba járó fiatal szerelmespárokat is. Úgy tűnik, Ausztriában az opera műfaja még részese a polgári hagyományoknak. Az előadásnak pedig nagy sikere volt. Az idősebbek is érdeklődéssel nézték a „másfajta Turandotot”, s levegő után kapkodva nem rohantak a szünetben a kabátjukért.
Fotók: Werner Kmetitsch
