A múlt héten elhunyt Kertész Iván, a magyar operakritikusok doyenje. A hivatalos MTI közleményen és néhány semmitmondó, de több hírportál által változtatás nélkül átvett soron kívül egyelőre a magyar zenei életben senki sem érezte kötelességének, hogy néhány gondolatot szenteljen annak az embernek, aki évtizedeken keresztül odaadással dolgozott a rádióban a műfajért és írta beszámolóit az Operaház előadásiról. Ennyire nem fontos már mindez? Ennyire gyorsan felejtünk?
Kertész Iván ahhoz a generációhoz tartozott, akiknek gyerekkorát tökéletesen kettészelte a II. világháború pokla. Noha már kiskorában is izgatta az opera műfaja, rendszeresen csak tizenhat évesen, 1946-ban kezdett-kezdhetett színházba járni. A Klemperer – Nádasdy – Oláh-érába csöppent. Remélhetőleg sohasem fogjuk átélni azt az eufóriát, amit romok alól előkerülő emberek érezhettek azokon a háború utáni estéken, a remekművek remek előadásain. Ezek a produkciók nemcsak alapkövei lettek Kertész Iván hét évtizedes operai esztétikájának, hanem meghatározói is a színházzal kapcsolatos gondolkodásmódjának. Amit a 40-es évek Operaházában látott és hallott annyira beleívódtak a tudatában, hogy később talán tudat alatt is mindent ezekhez a korai élményekhez mért. Kertész ugyanis kerülő úton – előbb textilgyári munkás, majd a Magyar Rádió énekkarának tagja s a Zeneakadémia karvezetés-szakos növendéke volt – de két területen is fontos szerepet töltött be a hazai operaéletben. A Rádió zenei szerkesztőjeként 1958-tól népszerűsítette a műfajt, ennek lenyomata többek között az Aidától Zerlináig című kis kézikönyv, és továbbfejlesztett változata, az Operakalauz. Ezzel párhuzamosan indult kritikusi munkássága. Írásai, melyek ötven éven keresztül jelentek meg, mindig tömörek és sallangmentesek voltak. „Sokan írnak kritikát olyanok is, akiknek fogalmuk sincs az éneklésről. (…) Nem szeretem a körmönfont stílusú, elméletekkel telezsúfolt kritikát. Engem valóban maga az előadás érdekel, és szeretek róla egyszerűen, világosan írni.” – nyilatkozta egyszer. A legjellemzőbb azonban mégis az volt kritikusi munkásságára, hogy nagyon vigyázott az énekesekre. Sohasem írt róluk bántóan, úgy tudott negatív véleményt papírra vetni, hogy közben egy fél mondat erejéig mindig sikerült megdicsérni a művészt. A rendezőkkel közel sem volt ennyire kíméletes. Prima la musica e poi le parole – előbb a zene, azután a szöveg – hangsúlyozta operai gondolkodásmódjának alapját egyik cikkében. Kertész Iván számára valóban mindig a zenéé volt az elsőbbség. Az operák cselekményét kizárólag cselekményként értelmezte, ahogy azt ifjúkorában az Operaházban láthatta, és sohasem merült el a zenedrámák emberi-filozofikus mélységeinek kutatásában. Ez a fajta materialista hozzáállás fosztotta meg attól a szándéktól is, hogy meg akarja érteni a költői, nem reális alapokon nyugvó előadásokat. A hagyományokhoz való ragaszkodás vezette ahhoz, hogy rendezői színház térhódításával egyre kevésbé találta a kapaszkodókat a produkciókhoz. Nem látta be, hogy a hangnagybirtokosok letűnése óhatatlanul is egy új (rossz, vagy jó) világ kezdetét hozta magával. Mint generációjában annyian, ő is a vocéban hitt. Ebből a szempontból boldog időszakban élt. Mezey Béla Így láttam őket című fotóskönyvének Kertész által írt kísérőszövegéből kitűnik, mennyire meghatározó élmény volt az 1960-as, 70-es évek világsztárjainak vendégjáték-sorozata a vasfüggöny innenső oldalán.
Kertész Iván volt egyik utolsó úriember, akit a színházban csak a legnagyobb hőségben lehetett zakó és nyakkendő nélkül – de természetesen akkor is ingben – látni. Annak ellenére, hogy egyre kevésbé értette az „új világot”, nyolcvan éves kora fölött is érdeklődéssel figyelte azt. Nem hagyott ki egyetlen bemutatót sem, szemében mindig érdeklődés csillogott, szája szögletében mindig apró fanyar mosoly bujkált. Az Operaházban a kritikusoknak évtizedeken keresztül saját páholyuk volt, a földszinti bal egyes. A premiereken, vagy ha jeles vendégművészek léptek fel, ott ültek a Turandot bölcseihez hasonlatos tekintélyes ítészek: Rajk András, Gábor István, Várnai Péter, Albert István és a legifjabb, Fodor Géza. Kertész Iván halálával ennek a páholynak az utolsó törzstagját vesztettük el.
Fotó: Felvégi Andrea
