Az 1915-ös év egy gyászhírrel kezdődött: január 2-án, életének 84. évében elhunyt Goldmark Károly. Miután Operaház kapui továbbra is zárva voltak, még a fekete zászlót sem tűzik ki, s ezt néhány lap nehezményezte. A nagy zeneszerző bécsi sírjánál, végülis Székelyhidy Ferenc magánénekes képviselte a színházat és magyarul mondott gyászbeszédet. Eközben az Operaház munka nélkül tengődő művészei a konkurens Népoperában vendégszerepeltek és a Zeneakadémián koncerteznek jótékony célú előadásokon. A Nemzeti Színház január 28-án nyitja meg újra a kapuit, s ebben az időben egyre többen követelik ezt az Operaháztól is. „Hivatalosan azzal magyarázzák az Operaház zárvatartását, hogy az Operaház az államnak nagyon sok pénzébe kerül és most nincsenek fölösleges százezrei az ilyen luxuskiadásokra. Ez a magyarázat naiv és szórakoztató, mert először is a színház tagjai fél fizetést kapnak és a legnagyobb örömmel játszanának redukált gázsival is, másodszor pedig, ha valaha kilátás volt arra, hogy jól menjen az Operaház, akkor most minden jel arra mutat, hogy a színház valamennyi előadását zsúfolt ház hallgatná.” – állapítja meg az Esti Újság tudósítója.
Február elején érkezett a hír, hogy a háborúból visszatért Hevesi Sándor ismét a Nemzeti Színháznál fog dolgozni. Hevesi nem sokkal később páratlan eredményeket ért el, elsősorban a hazai Shakespeare kultuszt emelte európai rangra, az Operaház viszont Márkus László megjelenéséig ismét jelentős rendezőegyéniség nélkül maradt. A kormánybiztos, Bánffy Miklós erdélyi otthonában pihente ki rövid automobilos háborús szolgálatát, helyette az intézményt dr. Majovszky Pál kultuszminiszteri tanácsos és jeles rézkarcgyűjtő vezette. A minisztérium 1915. február 4-én Kern Aurélt a Budapesti Hírlap kritikusát nevezte ki a színház élére. A sajtó – szokatlan módon – egyöntetűen üdvözölte a döntést. Bánffy továbbra is kormánybiztos marad. Noha Kerntől azonnal csodákat vártak, az Operaház csak március 21-én nyílt meg – természetesen a Bánk bán előadásával, a címszerepben Környei Bélával. Miután a műszak egy része a harctéren volt, évad végéig csak heti két-három előadást tudtak tartani a legnépszerűbb repertoárdarabokból (Pillangókisasszony, Jancsi és Juliska, Babatündér, Hoffmann meséi, Trisztán és Izolda, Tannhäuser, Szöktetés a szerájból, Tosca, Bohémélet, Manon, Aida, A trubadúr) erősen redukált jegyárakkal. A rövid szezon mindössze május 24-ig tartott. A kritikusok ezekben a hetekben annyira örülnek az újranyitásnak, hogy szurkálódni is elfelejtenek. „A mióta az Operahát megnyílt, minden egyes előadásnak valami egészen sajátos karaktere van, a teremnek minden előadási napon olyan a képe, amilyent csak a háború óta láthat itt az ember. Az a kép, amelyet ebben a kedves és ragyogó házban megszoktunk, teljesen eltűnt, a régi törzsközönség helyébe jórészt friss emberek kerültek, mindenütt új arcok és hiába néz az ember a megszokott páholyokba, a háború kemény és véres ökle mintha belevágott volna a társaságba és szétkergette volna a négy világtájék felé. Csak az öreg urak és az öreg hölgyek tartották meg a régi helyüket. Rengeteg egyenruhát látni, sebesült tiszteket tömegével, akik úgy hallgatják a muzsikát, mintha ezért szenvedtek és kínlódtak volna, hogy a kultúrának, a művészetnek és az élet ragyogásának azt a csillogását élvezzék, amelyet az ember szeme egy operaházi előadáson kap el. A toilettek jóval egyszerűbbek, mint azelőtt. Ékszer fölötte kevés van, estélyi ruha is.” – írta az Esti Újság a megnyitás utáni hetekben.
1915. április 8. 20 óra 35 perc. Történelmi dátum a magyar operajátszás krónikájában: ekkor csendült fel az első német mondat a nagyrészt Ferenc József által finanszírozott Magyar Királyi Operaházban. „Nun sei bedankt, mein lieber Schwan!” – énekelte a berlini Alexander Kirchner Lohengrin belépőjét. A hazafias újságírók ezúttal nem bánták a német szót, mely ellen annyit küzdöttek korábban. Azért néhány héttel később Kirchner német tenoristaként olaszul énekelte Massenet Manonjának franciául íródott főszerepét. Április 15-én „a világ legszeszélyesebb tenoristája”, Karel Burian Trisztánként tért vissza Budapestre.
Az első felfrissített előadás, május 10-én volt. Az álarcosbál ekkor került először teljes magyar szereposztással színre, Környei Béla, Szemere Árpád és Sebeők Sára jóvoltából. Az előadást a színház főzeneigazgatója, Egisto Tango vezényelte. Az olasz származású maestro nem sokkal később a teljes magyar sajtóval találta szemben magát. Miután Magyarország hadba lépett Itáliával szemben, a hazánkban tartózkodó idegen állampolgárok nemkívánatos személyek lettek. Az Operaházzal több olasz származású művész állt szerződésben ekkoriban, akik amennyiben maradni akartak, kénytelenek voltak felvenni a magyar állampolgárságot. Tango Bárczy István főpolgármester előtt tette le az állampolgári esküt, de előtte Polgár József Szolnok megyei nagybirtokos örökbe fogadta. A hazafias lázban égő újságírók ezt a lépést nem tudták megbocsátani, „Tangó Egisztusz közepes művész nagy gázsival” – írták. A hecckampány egészen az év végéig eltart, amikor is rendeződik a kiváló karmester állampolgársága és szerződése. Ekkor játsszák ki az újságírók az utolsó adut: Tango sorköteles, vonuljon hadba! „Reméljük, hogy mint magyar hazafi a Carment frissebb tempóban fogja dirigálni, mint eddig tette.” – élcelődik a Magyar Hírlap.
Augusztus végén érkezik a hír, hogy még előző év szeptemberében orosz hadifogságban elhunyt Bihar Sándor, a szépreményű basszista, aki sohasem énekelhetett az Operaház színpadán. Ősszel, nyitás előtt Kern Aurél nyilatkozatából kiderül, hogy új magyar operákat rendelt. Ma is imponáló a felkért szerzők listája: Dohnányi Ernő (Kőműves Kelemenné – ebből lett A vajda tornya), Poldini Ede (Vajda Ernő librettó pályázatos nyertes szövegkönyvét, a Farsangi lakodalmat kapta), Gajáry István (A makrancos herceg), Szabados Béla (Fanni): Weiner Leó (Bakonyi Károly: A sárga kesztyű – nem készült el). Sztojanovits (Othello mesél), Hubay Jenő (Az álarc), Bartók Béla és Balázs Béla (ebből lett a Fából faragott királyfi).
Az 1915/16-os évad nyitóelőadását októbert 14-én tartották. A Faustban ekkor mutatkozott be Adler Adelina, Székelyhidy Ferenc és Szende Ferenc mellett. Továbbra is heti két előadást tartanak népszerű művekből (Lohengrin, Traviata, Tannhäuser, Trisztán és Izolda, Bohémélet, A trubadúr, Szöktetés, A varázsfuvola, Bánk bán, Carmen, Coppélia, Pillangókisasszony, Tosca, Bajazzók). November 21-én Thomas Mignonját frissítették fel, Sándor Erzsivel a címszerepben. Az ősz jelentős eseménye volt a Filharmóniai Társaság első bécsi vendégjátéka, Kerner István vezényletével. Szintén a császárvároshoz köthető a színház legnagyobb vesztesége: nem sikerül időben leszerződtetni Környei Bélát, a legnagyobb magyar hőstenort, aki inkább Bécsben vállalt munkát, s csak vendégként járt haza.
