Karmesterekben gazdag nemzet vagyunk. Érdekes lenne egyszer végigvezetni, miként lehetséges az, hogy az ország nagyságához képest meglepően sok kiváló dirigenst adtunk a világnak. Bizonyára nem az oktatáson múlott – hiszen a Zeneakadémián a karmesterszakot csak az 1950-es évek elején indították. Mindenesetre zenekarvezetőink már az 1880-as években eljutottak Amerikába, napjainkra pedig bajos lenne olyan országot találni, ahol ne fordult volna meg. A magyar karmesterek aranykora az 1950-es évekre tehető, ekkoriban ért a csúcsra Solti György és Doráti Antal, Ferencsik János és Széll György, hogy csak néhány nevet említsünk.
Fricsay Ferenc – akinek centenáriumát idén ünnepeljük – 1947 nyarán szinte az ismeretségből robbant be a leghíresebb nemzetközi fesztiválon, a Salzburgi Ünnepi Játékokon. A következő mindössze tizennégy munkás évben, mely megadatott számára, nem volt megállás. Ausztria után Berlint, majd Münchent hódította meg, miközben beutazta a fél világot, Buenos Airestől Jeruzsálemig. Fricsayban a világháború utáni Németország zenei életének egyik újjáépítőjét tisztelhetjük. A technikai iránti rajongása egybe esett a hangrögzítés technikájának második forradalmával, így elsőként készíthetett felvételeket hosszan-játszó lemezekre, és közreműködője lehetett az első élő televíziós közvetítéseknek is. Éppen ezért életműve tökéletesen dokumentált. Különös módon, felvételein nem fog az idő, köszönhetően annak, hogy mindig magát a művet állította előadásai előterébe. Fricsay milliókhoz juttatta el a komolyzenét, s ami számunkra talán a legfontosabb: bármerre járt, fáklyavivője volt a magyar zenének. Ha vendégszerepelt, szinte elképzelhetetlen volt, hogy koncertjén ne játsszon egy Bartók vagy egy Kodály művet. Bemutatta a Kékszakállú herceg várát Stockholmban és Nápolyban, a Háry Jánost Rómában. Tette mindezt a szolgálatot disszidensként, eltávoldva szülőföldjétől. Emlékét itthon eddig csak Szegeden ápolták, ahol a világháború előtt tíz éven át működött mint katonakarmester és a városi Filharmonikusok vezetője. Legendák és félinformációk helyett végigkutatott életrajzának megírása is várat még magára. Rövid élete vége felé – mindössze negyvennyolc évesen hunyt el hosszú betegeskedés után – vetette papírra az alábbi, napjainkban is aktuális sorokat a ma 100 éve született Fricsay Ferenc:
„Én büszke vagyok arra, hogy Magyarországon, egy kis, de áldott országban születtem, nőttem fel, tanultam és készültem fel arra, hogy elérhettem, amit elértem. (…) Ne gondolja, hogy aki külföldre ment, az rögtön elfelejti otthonát. Én csak felismertem, hogy tehetségemnek tartozom azzal, hogy a nagyobb lehetőséget nyújtó nagy világot választottam. Én ma már Svájcban vagyok „otthon”, de nem felejtem el, hogy honnan származom és nem felejtem anyanyelvemet sem. Csak a félművelt emberek tulajdonsága „külföldit” játszani, ha elkerül hazájából, vagy „vad magyaroskodni”, ha nem ismeri Nyugatot… Ismerni kell a világot és nem csak azután ítélni, amit kis körben ismer az ember. Akkor, ha mindent megismert, belátja, hogy nincs különbség ember és ember között, csak nyelv és mesterséges korlátok, az, ami az embereket elválasztja. A nyelv és a mesterséges korlát alatt értem a nevelést is. Bennünket még arra tanítottak, hogy a román, a cseh, a szerb stb. ellenségeink! Pedig éppen olyan nagyszerű, vagy ocsmány emberek, mint mi voltunk. És hogy „Csonka Magyarország nem ország egész Magyarország Mennyország”! Milyen ostoba, hitetlen és kicsinyes gondolatok! Így neveltek bennünket, a mi generációnkat. Pedig nincsenek határok, csak szívhatárok léteznek. Én jobban szerethetek egy kis részét a világnak, amit Hazámnak nevezek, mert ott születtem, vagy ott élek, de szeretni az egész világot kell, minden országot és minden embert, akit Isten alkotott.”
