Ma már nehéz elképzelni, micsoda tisztelet övezte a két világháború között Dohnányi Ernőt. Egyszerre volt zeneszerző és tanár, zongoraművész és karmester, a Zeneakadémia és a Rádió zenei részlegének igazgatója, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya és az összes lehetséges kitüntetés birtokosa. Nyilvánvaló, hogy nem lehet valaki mindenben egyformán tehetséges és sikeres. A kritika az esetek nagy részében mégis szemet hunyt, amikor a Nemzeti Nagyság nem alkotott akkora csodát, mint azt a kultúrfölény lázában égő ország remélte. Dohnányi operaházi premierjei után is szinte kizárólag dicsérő sorokat lehet olvasni. A szerző színpadi művei kétféle gyökérből táplálkoznak. Egyfelől abból a magyar és német eredetű, jó értemben vett konzervatív polgári hagyományból, melybe a komponista beleszületett, nevelkedett és művészileg kiteljesedett. Másfelől viszont időnként megpróbálkozott magyaros műveket alkotni, melyet utólag – főleg Bartók és Kodály „tiszta forrásának” fényében – talán a finom ízlésű művész maga is szégyellt kicsit. Dohnányi és életműve 1945 után tiltólistára került. Hetven év távlatából feleslegesnek tűnik ez az intézkedés. Ahogy Szabados Béla vagy Hubay Jenő művei természetesen koptak ki az Operaház és a hangversenytermek műsorrendjéről, ugyanúgy tűntek volna el a kevéssé időtálló, keletkezésük korát merősen magukon viselő Dohnányi opusok is.
Az Operaház először 1910. május 5-én a Pierrette fátyola című pantomimet mutatta be, melynek ősbemutatója Drezdában volt, néhány hónappal korábban. A biedermeier szerelmi háromszög főszerepeit Kornai Richárd, a színház basszistája, Szoyer Ilonka, a kiváló koloratúrszoprán és az ősbemutató koreográfusa, Nicolai Guerra adták elő. A premiert Szikla Adolf vezényelte, de később Dohnányi maga is többször dirigálta legnépszerűbb színpadi művét. A pantomim egészen 1939-ig műsoron maradt, összesen 56 előadást ért meg, ami ismerve a korabeli balett repertoárt, nagyon jelentős szám. A Pierrette fátyolát Berlinben és Bécsben is előadták. Ez utóbbi premierje után a Bajazzók volt műsoron Carusóval. A közönség rosszul tűrte a várakozást, a Dohnányi mű unalomba fulladt. Pesten, 1919-ben Zádor Dezső bariton, igazgató és rendező „koreografálta át”, 1932-ben pedig Dohnányi második felesége, Elsa Galafrés. Pierrette szerepét Szoyer Ilonka után táncosnők – Sebesi Teréz, Galafrés, Ptasinszky Jozefin, Almási Sári és Szalay Karola vették át, de néhány előadáson maga Bajor Gizi alakította. Pierrot-t Toronyi Gyula magánénekes, Brada Ede és fia Brada Rezső, Arlechint Zöbisch Ottó, az Operaház mímusa, és Kőszegi Ferenc magántáncos játszotta. Sajnos korabeli felvételek, és hiteles leírások híján elképzelhetetlen, hogyan zajlottak az előadások, ahol ennyire különböző mozgáskultúrájú művészek léptek fel. Az előadás 1938-ban a firenzei Maggio Musicaléra is kijutott.
A komponista első pesti opera premierje 1922. március 18-án a Vajda tornya volt. Köztudott, hogy Dohnányi összes színpadi művét német szövegre komponálta. Nyilvánvalóan üzleti szándékok is motiválták a szerzőt, hiszen német nyelvterületen akkoriban is igen sok operaház működött, szemben a csekély magyar színházzal. A vajda tornya cselekménye egy albán mondán alapul. A rossz nyelvek szerint a szerzőt csak a komponálás késői szakaszában világosították fel arról, hogy mennyire hasonlít a készülő opera története a Kőműves Kelemen mítoszhoz. Dohnányi gyorsan korrigált és így lett a Vajda tornya székely ballada. Pedig, ha komolyan foglakozunk a művel, észre kell vennünk, hogy a szereplők motivációja mennyivel közelebb áll az albán hegyek klánjainak lakóiéhoz. Az Operaház vezetősége valószínűleg azt remélte, hogy a Vajda tornyával új magyar nemzeti opera született. A kor szokásaival ellentétesen egyből két szereposztás tanulta meg a Hevesi Sándor által rendezett, Kerner István által vezényelt darabot. A főszerepeket színház vezető művészei – Venczell Béla, Szende Ferenc (Orbók), Szende Ferenc, Farkas Sándor, Szemere Árpád (Kund), Pilinszky Zsigmond, Gábor József (Tarján), Némethy Ella, Budánovits Mária (Emelka), Marschalkó Rózsi, Medek Anna (Iva), Székelyhidy Ferenc, Závodszky Zoltán (Talabér) – énekelték. A darab a premier után 11 előadást ért meg, aztán évekre eltűnt. Dohnányi 30. művészi jubileumán, 1927-ben Berg Ottó vezényletével újabb négy előadást tartottak belőle. A szerző ekkor 50.000 pengős állami jutalmat kapott. Többen fanyalogtak az elképesztően magas összeg hallatán. Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán és Ferencsik János 1937-ben sztárszereposztásban (Székely Mihály, Losonczy György, Halmos János, Budánovits Mária, Rigó Magda, Rösler Endre) próbálta meg feltámasztani az operát, de csak hat előadás erejéig sikerült a vállalkozás. Nem jártak sokkal nagyobb sikerrel 2003-ban sem. A produkciót Dénes István vezényelte, Nagy Viktor rendezte, a főszerepeket Airizer Csaba, Massányi Viktor és Egri Sándor, Bándi János, majd Gulyás Dénes, Balaton Éva és Lukin Márta, Frankó Tünde és Kolonits Klára, Kovácsházi István és Vadász Dániel énekelték. A közönséget nem érdekelte a magyar opera, az előadás mindössze nyolc estén szerepelt az Erkel Színházban. A produkciót rögzítette a televízió és a rádió. A Vajda tornya egyetlen külföldi előadásáról tudunk, Düsseldorfban 1926-ban játszották. A szerző nevével következőleg 1928 novemberében találkozunk az operaházi színlapon. Schubert halálának centenáriumán a Befejezetlen szimfónia és a Cselre cselt című vígopera mellett egy új balett is színre került. Dohnányi az osztrák komponista műveiből meghangszerelt párat, a Moment’s musical’s – A múzsa csókja librettóját Elsa Galafréssel közösen jegyzik. A balett – mely 15 előadást ért meg – egy művész életének stációit mesélte el.
Dohnányi legérdekesebb operáját, a Tenort hosszas várakozás és jogi procedúra után (mely az eredeti színmű szerzője, a librettista, Góth Ernő özvegye és a komponista között zajlott) 1929. február 9-én mutatták be. Néhány héttel később, február 24-én Nürnbergben is előadták, sőt, az Operaház társulata a saját előadását is elvitte a német városba november elején. A pesti előadást Márkus László rendezte, a díszleteket és a jelmezeket a fiatal Oláh Gusztáv tervezte, Rékai Nándor vezényelte. A szereposztásra ezúttal sem lehet panasz. A herceget Palló Imre, Hicketiert Szende Ferenc, Jennyt Budánovits Mária, Theklát Nagy Margit, Kreyt Szügyi Kálmán, Wolkét Maleczky Oszkár, Schippelt, a tenort Laurisin Lajos énekelte. A vígopera-ínséges időben tisztességes sikert aratott az új mű, mely évi egy-két előadás erejéig egészen 1942-ig műsoron maradt, s összesen 38-szor került színre. A produkcióba később ugyan beállt Svéd Sándor és Hámory Imre (Herceg), Koréh Endre (Hicketier), Halász Gitta, Réthy Eszter és Horányi Karola (Thekla) és Nagypál László (Krey), de az együttes nagy része változatlan maradt. A színház 1932-ben Szegedre is levitte az előadást. A műből a Tv Zenés Színháza az 1970-es években felvételt készített. Mi lehet a darab titka, mely a Pierrette fátyola mellett egyedüliként teszi feltámasztásra érdemessé a Tenort? Az, hogy egy világot látott és világot értő bölcs művész tökéletes lenyomata egy olyan korról, mely már az I. világháború után is alig létezett, de 1945 után végleg eltűnt. Nem véletlenül vont párhuzamot Németh Amadé a Nürnbergi mesterdalnokokkal. (Noha Wagner operája nyilvánvalóan korszakos remekmű, Dohnányié nem.) Mindketten ugyanúgy szeretik és értik azt a polgári világot, mely elé görbe tükröt állítanak. Míg a középkori Nürnberg igazi hőse Hans Sachs, addig a 18. századi német kisvárosnak már csak egy enyhén alkoholista, enyhén bugris őstehetség jut.
A Simona néni ősbemutatója 1913-ban Drezdában volt. Budapestre három évtizedes késéssel, 1933. december 6-án, Horthy Miklós nevenapján érkezett. A hatszereplős, olaszos stílusban komponált vígopera nem aratott különösebb sikert, egyetlen évadban, mindössze hat előadást ért meg. A szereposztás (Basilides Mária, Kőszegi Teréz, Halász Gitta, Szende Ferenc, Laurisin Lajos, Koréh Endre) nem lehetett akadálya a sikernek, az érdektelenség oka a műben keletkezett. A Simona néniből a Rádió néhány éve felvételt készített, mely cd-n is hozzáférhető. Napra pontosan egy évvel a vígopera bemutatója után ismét egy Dohnányi újdonsággal köszöntötte az Operaház a kormányzót. Herczeg Ferenc, a kor írófejedelme egyik legendáját ültette balettszínpadra Elsa Galafrés. A Szent fáklya nem önálló zenemű, hanem Dohnányi két népszerű művének, a Ruralia hungaricá-nak, illetve a Szimfonikus perceknek (op. 36) a feldolgozása. Az előadás, melynek főszerepeit Szalay Karola (majd Ottrubay Melinda), Bordy Bella és Kőszegi Ferenc táncolták összesen 29-szer került színre. Weilmarban is bemutatták, 1937-ben. A Szent fáklyával lezárult azoknak a Dohnányi műveknek a sorozata, melyek a szerző életében az Operaházban színre kerültek.
A II. világháború után a szerző külföldre távozott, művei tiltólistára kerültek. Seregi László érdeme a bátor tett, hogy 1978-ban, negyedszázaddal Dohnányi halála után táncba öltötte a Változatok egy gyermekdalra című opust. A korszakalkotó koreográfus egyik remekműve az egyfelvonásos, mely 2010-ig összesen 88-szor volt látható az Operaházban. Generációk táncolták és generációk láthatták ezt az édes-bús nosztalgikus darabot, melyben tíz fiatal búcsúzik az ifjúságuktól. 2002-ben Hommage á Dohnányi balettestet mutattak be az Erkel Színházban. A Változatok mellett Pártay Lilla a Szimfonikus perceket öntötte táncba, Egerházi Attila pedig Súlyos suhanások címmel készítet koreográfiát. Az estet nyolcszor láthatta a közönség. A Tenor mostani felújításának nem kisebb a tétje, mint az, hogy Dohnányi ma is érdekes művei a tiltás négy és fél és a közöny két és fél évtizede után ismét előkerülnek-e, repertoáron tudnak-e maradni, vagy a 21. század közönsége érdektelenül fogadja őket.
