Hogy ki volt Caffiné, akinek nevét a legalaposabb színháztörténeti könyvek is csak elvétve említik? Sarolta asszony majdnem negyven éven keresztül, 1888 és 1926 között dolgozott az Operaház jelmeztárában. Tulajdonképpen jelmeztervező volt, de ezt a mesterséget akkoriban még nem nevezték így. Az Operaház negyedik emeleti nagy jelmeztárában ma is láthatók azok az 1884 óta gyöngybetűkkel vezetett könyvek, amelyekben Caffiné és társai leírták, hogy az adott darabokban milyen jelmezt viseljenek a szereplők. Ezekben az évtizedekben fel sem merült minden műhez új jelmezkölteményeket varrni, nagyjából ugyanazok a ruhadarabok kerültek a művészekre az Otellóban, mint a Hugenottákban. Fekete harisnya, páncéling, és így tovább. A díszletekkel, melyeknek az Operaház kezdeti éveiben Spannraft Ágoston volt a felelőse, hasonló volt a helyzet. Az ő gyönyörűséges festett vásznairól készített tervek szintén megtekinthetők. Spannraft, Caffiné és kortársaik munkáit elsodorta az idők szele, az általuk tervezett produkciókra már nagyszüleink generációja sem emlékezhetett. Emléküket a terveken kívül néhány leírás és fotó őrzi. A józanész pedig azt diktálja, hogy a rohamosan változó színpadművészetben évszázados visszafordulás ne fordulhasson elő.
Éppen ezért hatott a megdöbbenés erejével, amikor a 2014-es Salzburgi Ünnepi Játékokon Schubert méltán ritkán játszott operájának, a Fierrabrasnak előadásán felment a függöny. Mintha egy száz évvel ezelőtti produkcióba csöppentünk volna. Mesterien festett (igaz, fekete-fehér) vásznak, gyönyörű anyagokból, gondosan varrt „korhű” jelmezek. Az eset azért is meglepő, mert az előadást Peter Stein, a hatvanas-hetvenes évek a német színházának egyik megújítója rendezte. Hát ez a visszatérés a száz évvel ezelőtti állapothoz lenne az operajátszás jövője? Vagy csak a neves színházi alkotónak az égvilágon semmi sem jutott eszébe Schubert művéről? Amennyiben így van, meg lehet csinálni próbaképp egyszer egyetlen előadást évszázados rertoként, de akkor a korabeli játékmodort is fel kell idézni, hogy teljes legyen a kép. Ez nem történt meg, hiszen akkoriban elképzelhetetlen lett volna például az, hogy egy lányos házba a kisasszony és lovagja éjjel kéz a kézben besétáljon, vagy, hogy egy hármas visszatérő szakaszánál az egyik szereplő négyszer is kardot emeljen ugyanazzal a mozdulttal az elől éneklőkre, mintha önmagában vívódna, mit is kell tennie. Az énekesek magukra hagyva próbálták végrehajtani azt a pár gesztust, melyet a rendező látszólag megkövetelt tőlük. De a közönség soraiból is olykor zavart nevetés hallatszott olyankor, amikor egy festett szikla mögötti lépcsőn megjelentek a francia hadak egy műkürttel és egy ezüstre fújt pálmaággal felfegyverkezve, vagy amikor egy háromszor három méteres „vártorony” pici ablakából kommentálták a szereplők a „mélyben” zajló harcot.
Pedig a Fierrabras annyira nem rossz darab, hogy Peter Stein gondolkodás nélkül dobja az előadást. Köztudott, hogy Schubert nem volt jelentős operakomponista. Ez a műve sem került életében színre: mire elkészült vele, a Theater an der Wiennek olasz intendánsa lett, bizonyos Barbaja úr, aki hallani sem akart a német darabokról. A Fierrabras két kultúra, a keresztény és az arab szembenállásáról szól, két harcias apáról (az egyik történetesen Nagy Károly francia király), egy kultúrák által elválasztott szerelmespárról, és egy szerelmi háromszögről – olyan dolgokról, melyek ma is aktuális témák. Tehát papíron minden adott volt, hogy a jó opera szülessen belőle. Ám Schubert műve gyakran nem hat többnek, mint meghangszerelt dalok láncolatának. Meglepő módon éppen a középső, mórok által uralt Spanyolországban játszódó felvonás mutat valódi zenedrámai értékeket. A szereplők motivációi és tettei olykor teljesen érthetetlenek, s amikor mindennek össze kéne omlani, vidám fináléba torkollik a kora romantikus opera.
Művész legyen a talpán, aki ennyi hátráltató körülmény között bármi értékelhetőt tud alkotni a színpadon. Az, hogy egy salzburgi előadás cd minőségben, világszínvonalú művészek közreműködésével hangzik fel, nem lehet kérdés. A világ legválogatósabb közönsége ezt megköveteli a többszáz eurós jegyekért. A Bécsi Filharmonikusokat ezúttal Ingo Metzmacher vezényelte. A német karmester a 20. századi zene tolmácsolásosával szerzett hírnevet. Előadásából ezúttal hiányzott a schuberti érzékenység, ami talán valamilyen irányba mozdította volna az estét. Egy-egy kortárs operarendezés kapcsán szokás sajnálni „szegény énekeseket”, hogy milyen ruhákban, milyen díszletekben, milyen testhelyzetben kénytelenek dolgozni. A Fierrabras esete inkább azt bizonyítja, hogy a művészek mára tökéletesen elszoktak attól, hogy rendezői vezetés nélkül dolgozzanak a színpadon. Napjainkban bármilyen jelmezben otthonosan mozognak a színpadon, azonban ha nagy parókában, festett szakállal, barnára suvickolt arccal, vállról leomló palástban, páncélingben, nehéz koronában, vagy a fülüket eltakaró sisakban kell énekelniük, bizony nehezen találják a helyüket. A művészek többféle megoldással élték túl az előadást. A „franciák”: Georg Zeppenfeld (Nagy Károly), Benjamin Bernheim (Eginhard), Markus Werba (Roland) és Julia Kleiter (Emma) leginkább csak álltak és hangjukban, vokális kultúrájukban bízva passzívan végigénekelték szerepeiket. A címszerepben napjaink vezető Mozart-tenorja, Michael Schade mintha nem akarta volna elhinni azt, ami körülvette. Új játszott, mintha maga sem értené, mi ez a rossz vicc, ami körülötte zajlik. Szerepe a leghálátlanabb az egész operában, nem csak felépíthetetlenül következetlen, hanem egy teljes felvonásból ki is van hagyva. Az est legnagyobb sikerét méltán zsebelte be Dorothea Röschmann. Noha hangja egy cseppet túl van már a fénykorán, azzal, hogy komolyan vette az apja ellen fellázadó, szerelméért küzdő mór lány szerepét, súlyt és hitet adott a figurának. Salzburg visszatérő vendége, Kálmán Péter egyedi utat választott, amikor Boland hercegből szinte bibliai királyt varázsolt. Minden gesztusának, tekintetének súlya és mondanivalója volt. Kár, hogy az összecsapott fináléban az ő sorsa sincs megírva.
A Fierrabras ritkán játszott opera. Jó, ha évtizedenként egyszer színre kerül. Éppen ezért nagy felelősség előadni. Salzburgban a zeneileg kifogástalan produkciót olyan színpadi megvalósítás kísérte, melyen a konzervatív közönség is érezhetően csodálkozott. Egyszer ugyan meg lehet így nézni egy operát, de kizárt, hogy valakinek másodszor is kedve legyen hozzá. Így a nézőben nem maradt már, mint egy elszalasztott lehetőség után érzett keserűség.
