Az 1916-os operaházi híreket lapozgatva szembesül először az olvasó azzal a furcsa ténnyel, miszerint a hátország kulturális életén alig érezhető, hogy éppen egy világháború zajlik. Január 1-től az állami színházak tagjai megkapták rendes – tehát nem redukált – fizetésüket, ami azt is jelentette, hogy az előadásszámok a korábbi heti két-háromról február után fokozatosan emelkedtek. Kern Aurél igazgató szilárdan ült a székében, (április 28-án Bánffy gróf is megjelent, Majovszky Pál dr. miniszteri tanácsos után ismét ő lesz az intendáns) az első százhúsz előadásából száz teltházas volt, sőt, a színház 32 év után most először találta meg a pénzügyi egyensúlyát. A repertoár továbbra is igen változatos, gerincét Verdi, Puccini, Mozart (halálának 125. évfordulóján a Szöktetés a szerájból-t adták), Wagner, Erkel és a népszerű francia szerzők alkották. Néhány művet, így A walkürt, Az álarcosbált és a Fideliót, két-háromévnyi kényszerpihenő után vesz elő a színház. A kritikusok közül a legkitartóbb Tódor Jenő, aki minden egyes Puccini előadás után felháborodott azon a képtelenségen, hogy az Operaház hogyan tűzheti műsorra egy olyan élő szerző művét, aki ellenünk küzd a háborúban. A legtöbb előadást Kerner István vezényelte, a vezetőszólisták Sándor Erzsi, Haselbeck Olga, Medek Anna, Sebeők Sári, Székelyhidy Ferenc, Rózsa S. Lajos, Szemere Árpád és Venczell Béla voltak. Ekkor szerződött a színházhoz a frissen végzett Palay Matild, aki a következő évtizedben sorra átveszi a drámai szoprán szerepeket, és ekkor csábították át a Népoperából Basilides Máriát, akinek Carmenjét így jellemezték: „Észbontó jelenség, akiről elhiszi az ember, hogy kárhozatba viszi a férfiakat és a szerelemesek végzete lehet.”
Az év első premierjét január 15-én tartották. Erkel Szabadságharc alatt játszódó vígoperáját, a Névtelen hősöket újították fel. A mű a maga idejében nem volt sikeres, csak hat előadást ért meg. Az Operaház korábban már megpróbálkozott a Brankovics György és a Sarolta elővételével, a közönséget egyik sem vonzotta be a színházba. A vezetősége mégis úgy érezte, hogy a világháború alatt időszerű felfrissíteni a vígoperát. A szükséges zenei átdolgozást Rékai Nándor, az új szöveget Kern Aurél és Martos Ferenc írták. A főszerepeket Székelyhidy Ferenc (Elek), Sándor Erzsi (Ilonka), Gábor József (Mózsi), Szemere Árpád (Parasznyai) és Hegedűs Ferenc (Csipkés) énekelték. A közönségnek tetszett az előadás, a kritika is üdvözölte az átdolgozást. Ekkor még senkinek sem jutott eszébe az „eredeti” Erkelt számon kérni a színházon. „A Névtelen hősökben Erkel belső ösztönével megteremtette a népies magyar stílust a magyar népdal tematikai, ritmika és harmóniai sajátosságaiból.” – írta Cserna Andor. A főpróbán azonban így szólt az inspekciós rendőr: „Szép, szép, de meg fog bukni, a magyarnak nem kell olyan, ami magyar, hanem inkább idegen butaságok.” Neki lett igaz, a Névtelen hősök mindössze négyszer ment.
Májusban ünnepelték zicsi és vásonkői gróf Zichy Géza író, zeneszerző, belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, főrendiházi tag, „a félkezű zongoraművész” fél évszázados művészi jubileumát. A gróf nem csak több operával ajándékozta meg a nemzetet, hanem a királyi dalműszínház intendánsa is volt 1891 és 1894 között. A nemes művésznek természetesen kimagasló ünneplés dukált (Gemma című balettjét 1916-ban Bécsben is előadták). Ezért az évad végén, május 16 és 20 között előszedték egy-egy előadás kedvéért Zichy nagyszabású műfüzérét, a Rákóczi trilógiát. Hogy mindenki eljuthasson az Operába, példátlan módon félárú vasútjegyet kaptak az érdeklődök. A királypárti lapok lelkendeztek, a többiek ócsárolták a darabokat: „Aki önszántából kétszer végighallgatott egy Zichy-operát, avagy akinek az igazi zeneművészet kényszerítő erejéből ajkára futott valaha is egy Zichy-melódia – jelentkezzék!! Ha akad e világon ilyen ember, elhisszük a Zichy-jubileum esetleges érdemességét.”
A hosszú nyári szünet május 28-tól egészen szeptember 1-ig tartott, de az első előadást csak október 15-én rendezték. A nyáron Bécsbe szerződött Rózsa S. Lajos, Kosáry Emmy pedig műfajt váltott: operettprimadonna lett, s mint ilyen, beutazta később a világot. Évadnyitó előadásul a Sába királynője felújítását tűzték ki. A sajtó hetekkel korábban felháborodott azon a vakmerőségen, hogy a színház a felújítást Egisto Tangora, az olasz származású, de magyar állampolgárrá lett, állományban lévő karmesterre merte bízni. Botránytól lehetett tartani, Kern mégis kiállt a kiváló dirigens mellett, aki két éve nem vezényelhetett. A siker őt igazolta, a lelkes közönség a II. felvonás előjátékát meg is ismételtette, Tango pedig visszavehette az olasz repertoárt. A két szereposztásban kiállított opera főszerepeit Szemere Árpád és Rózsa S. Lajos (Salamon), Haselbeck Olga és Sebeők Sára (Királynő), Székelyhidy Ferenc (Asszád), Medek Anna és Adler Adelina (Szulamit) énekelték, az új fordítást Kern Aurél készítette.
A világháború éveiben az első valódi újdonságot a pozsonyi születésű, ¾ részben magyar származású Franz Schmidt Notre Dame című Victor hugói ihletésű rég várt bemutatója jelentette. Hiába a gondos előkészület és a kiváló előadás, a darab nagyot bukott, öt előadás után le kellett venni a műsorról. „Ósdi tárgyú mozidráma modern zenével.” – írták. „Schmidt Ferenc teljesen modern eszközökkel dolgozó zeneszerző, nagy apparátust mozgat meg és partitúrája komoly feladatok elé állítja a zenekart.” – a mai olvasónak mosolyogni támad kedve, annak ismeretében, hogy alig tíz év választja el a Notre Dame-ot a Wozzecktől.
Az Operaház 1916-ban mára elképzelhetetlen tenor hiányban szenvedett. Környei Béla főleg Bécsben lépett fel, így a főszerepek nagy részét – olykor egy héten hármat is – Székelyhidy Ferenc énekelt. A színház kénytelen volt vendégművészekre támaszkodni. A Budapesten élő Georg Anthes már inkább tanított, mint énekelt, Karel Burian megbízhatatlansága pedig közmondásos volt. Gyakran lépett fel a Bécsből hívott William Miller, Mahler Dal a Földről ősbemutatójában szólistája is. Amikor azonban a holland Louis Dornayt (született Goldstein) szerződtették, kitört a botrány: „Lohengrint Dornay Lajos nevű vendég énekelte volna, ha hangja egyáltalán lett volna. Ennek hijján hápogott és azt is hamisan, megdöbbentő és fájó rossz érzést okozva a közönségnek.” Az Operaház történetének első kifujjolása is az 1916-os évre tehető. Egy háborúban rokkanttá lett színészek javára rendezett Nürnbergi mesterdalnokok előadás Stolzingi Walter nélkül maradt volna, ha a veterán Arányi Dezső nem mentette volna meg az estét. Amikor azonban az I. felvonás után kijött a függöny elé, valaki sípolni kezdett a III. emeleten. „Az illetőt hamarosan kinyomozták, kissé megpaskolták és kidobták.”– írták a másnapi lapok. A fütyülő „Erdélyi György, a Láng gyár hivatalnoka kijelentette, hogy az előadás rosszaságának hatása alatt szinte önkénytelenül adott kifejezést nem tetszésének, míg mások azzal vádolták meg, hogy felbérelték Arányi ellen.” Az esetből rendőrségi ügy lett, Erdélyit ugyanis a tenorista fia, Araquill pofozta meg. Arányi Dezső többet nem lépett fel az Operaházban.
A balett ezekben az években inkább csak eltűrt műfaj volt. Az együttest a német származású, de Svédországból érkezett Otto Zöbisch vezette, a primabalerína Nirschy Emília volt, a műsor nagy részét Delibes népszerű művei a Coppélia és a Sylvia alkották. Februárban nagy sikerrel adták Wormser Tékozló fiú című némajátékát Siklósi Albert új hangszerelésében, Dohnányi zongoraszólójával. A műben fellépett Elsa Galafrés – Dohnányi aktuális felesége – Csillag Teréz és Hegedűs Gyula neves színészek is. A darabot a Theater an der Wienben is bemutatják. Dohnányi táncjátékát, a Pierrette fátyolát a szerző vezényelte, és hitvese táncolta. Decemberben a Nemzeti Színház az Operaházban adja elő a Csongor és Tündét, Weiner Leó új kísérőzenéjével.
IV. Károly koronázása
A színházat több veszteség is éri, ha nem is a harctéren. 1916-ban hunyt el Pini Henrik (Enrico Pini) magántáncos, Pewny Irén magánénekes és Bayreuthban Richter János. Az újságok szenzációként hozzák le Menzel Matild esetét, a díszletvarrólány ugyanis az Operaház 4. emeletről vetette magát a világítóudvarra. Természetesen azonnal szörnyet halt. Az apró gyászokat azonban egy világtörténelmi követte: november 21-én meghalt Ferenc József. (Nem sokkal korábban a 45 évnyi szolgálat után nyugdíjba vonuló Grünfeld Vilmos koncertmester még megkapta a Ferenc József rendet a császár aláírásával) A Magyar Királyi Operaház a kor szokásai szerint két hétig zárva tartott. IV. Károly magyar koronázását december 25-én tartották. A legendás ünnepély rendezője Bánffy Miklós volt, az Operaház tagjai végül mégsem működhettek közre benne. Ugyanis a Mátyás templomban nem engedték Kerner Istvánt vezényelni, mondván „nincs meg a kellő liturgikus tudása”, helyette Sztojanovits Jenő, a templom karnagya dirigált. Ezután természetesen az operaházi zenekar se szerepelhetett, s szolidaritásból a magánénekesek is lemondták a részvételt. Így végül Sztojanovits együttese énekelt, és amikor a király fejére tették a koronát, Cápa Henriette, az Operaház kardalosnője éneket szólót Sándor Erzsi helyett… Este az Operaházban megismételték az 1884-es megnyitó-előadás műsorát. 1916 szilveszterének vidám pedig estéjén a Bohéméletet játszották.
