Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy Gál György Sándor (1907 – 1980) neve utoljára nyomtatásban megjelent. Pedig nem is olyan régen történt, hogy művein nemzedékek nőttek fel. Napjainkban bármelyik kiadó megirigyelné azt a példányszámot, amelyben könyvei – elsősorban regényes zeneszerző életrajzai – elfogytak az 1950-es és 70-es évek között. Munkái bestsellernek számítottak a világtól részben elzárt Magyar Népköztársaságban. A ponyvairodalomtól államilag távol tartott ország valamennyi könyvtárában megtalálható volt Gál György Sándor életműve. Az első kifogástalan stílusban megírt, olvasmányos zeneszerző életrajz 1930-ban, az utolsó a szerző halála után, 1981-ben jelent meg. Gál papírra vetette Beethoven, Liszt, Schubert, Verdi, Erkel, Weiner, Csajkovszkij, Johann Strauss, Gershwin, Offenbach, Händel, Debussy és Honthy Hanna kifényezett, kikerekített történetét. Ezenkívül írt opera és operett lexikonokat, mindegyik kiváló és időtálló munka a maga nemében. Nagyszerű tárgyismeretről és ragyogó stílusról tanúskodnak. Csak mára nem olvassa őket senki, Atlantiszként elsüllyedtek a könyvtárakban. Aki a zeneszerzők életére kíváncsi, inkább tudományosabb munkákat keres, aki pedig életregényeket olvasna, inkább Boleyn Anna, vagy II. Miklós „titkos naplóját” veszi meg.
Míg „főhősei” életét gondosan kikutatta, az író élete mindvégig a homályban marat. Éppen ezért meglepő találkozás Gál György Sándor utolsó, 1982-ben megjelent poszthumusz önéletrajzi kötetével, melynek az Atlantisz harangjai címet adta a szerző. Az idős zenetörténész szívpanaszokkal kórházba kerül, ahol a lábadozás hosszú hónapjai alatt felidézi élete első évtizedeit. Gál profi mesélő, de ettől az ifjúságával és a családtörténetével való számvetés is helyenként inkább egy kicsit túlírt nagyregényre emlékeztet, dagályossá és szentimentálissá válik, olyan helyeken is, ahol a téma ezt nem igényelné.
Felmerül a kérdés, hogy elég érdekes-e, ez az élet ahhoz, hogy ötszáz oldalt megtöltsön. Gál felismerte azt, amit az 1970-es évek végén még közel sem olyan sokan, mint napjainkban, miszerint, ha a kor- és családtörténetét nem írja meg, akkor ez örökké – Atlantiszként – a feledés homályába merül. Különböző ágú felmenőinek gondos leírása inkább úgy hat, mint képeslapok sorozata, hiszen kevés rokon élet regénybe illő életet. Mégis olyan világok elevenednek meg a könyvben, melyeknek kevés helyen akadt krónikása. A századforduló kispolgári Budapestje és Kecskemétje, a kisfiú rácsodálkozása az I. világháborúra, a Tanácsköztársaság utáni „békeévek” egyre fojtogatóbb légköre teszik ki a regény első harmadát. Közben a fiúból zongorista lesz, tanár és megjelennek első írásai. Egy nyugodt, felfelé ívelő pályát vágnak ketté a zsidótörvények és a munkaszolgálatos behívó. Innentől kezdve a nagypolitika apró áldozatáé a főszerep, akit egyetlen dolog hajt: az életösztön. Kálváriájában elképesztő kalandok elevenednek meg, számtalanszor múlik az élete egyetlen hajszálon, találkozik emberséggel éppúgy, mint embertelenséggel. Sokezer ember élt így akkoriban, de igen kevés vetette papírra emlékeit ilyen tiszta fejjel. Nagyon szép epizód, amikor a szerzőt megtalálja Závodszky Zoltán, a korszakos Wagner tenor. Ráveszi az írót, aki sötétedés után hivatalosan az utcára sem léphetett ki, hogy este nézze meg őt a Walkürben. És Gál György Sándor vállalva az eszetlen kaland minden veszélyét, karszalag nélkül, Závodszky szmokingjában végigsétál az Andrássy úton, hogy a világégés közepén még egyszer meghallgathassa énekes-barátját. A szerző húsba maró hitelességgel ábrázolja azt a hat évet, amit mi már elképzelni is nehezen tudunk, jól fűtött lakásunk kényelmes kanapéján.
A regény a felszabadulással – ami sokak számára akkor valóban a felszabadulást jelentette – ér véget. A nagy kérdés, mely a soha el nem készült második részből talán kiderült volna, hogy ebből az elállatiasodott létből, ahol minden falat kenyérért meg kellet küzdeni, ahol egyetlen rossz mozdulat az ember halálát jelenthette, hogyan lehetett felállni. Hogyan volt képes azon a Budapestben leélni újabb évtizedeket a II. világháború után, amelyiken pincékben és padlásokon húzta meg magát, hullák között kúszott át az utcatúloldalára két korty vízért. Hogyan lehetett fekete öltönybe Operába vonulni, és szeretettel nagy zeneszerzők életét megírni? Ezek a titkok is elsüllyedtek Gál György Sándorral és korával.
