Kovalik Balázs 1999-es budapesti Peter Grimes rendezése annak idején alaposan felborzolta a konzervatív operaközönség idegeit. S ez valószínűleg ma sem lenne másképp. A bérletesek szinte fürtökben távoztak a nézőtérről. (Britten remekműve itthon sohasem számított kedvencnek, korábban az Oláh Gusztáv gyönyörűen festett díszleteiben játszódó produkció kétszeri nekifutásra is csak 27 előadást ért meg.) Ennek pedig elsődleges oka a szag volt. Antal Csaba díszletének alapját használt, feldarabol fekete gumihulladék alkotta. Ebben a jellegzetes szagú mocsárban közlekedtek, botladoztak a szereplők. Nem sok olyan operaelőadást jegyeztek fel, melyekben nézők orra is aktívan bekapcsolódhatott. Így nem lehet csodálkozni a közönség reakcióján, mely egyenesen sértésnek érezte ezt a rendezői-tervezői truvájt. De azon sem, hogy akik végignézték a produkciót, viharosan ünnepelték az elgondolkoztató, lélekbe maró előadást. Az Operaház annak idején két szereposztásban is ki tudta úgy osztani a darabot, hogy számos művész juthatott nagyszerű karakterfeladathoz.
Kovalik Balázs tizenöt év elteltével, a müncheni Gärtnerplatztheaterben ismét színpadra állította korábbi rendezését. (Így ő lett az első magyar alkotó, aki a bajor főváros mindhárom zenés színházában dolgozhatott.) A felkészülési idő rövidsége miatt valóban a pesti előadást gondolta át a rendező és nem állt elő másik koncepcióval. Alkotótársai – Antal Csaba és Benedek Mari jelmeztervező – is azonosak voltak, de munkájuk alkalmazkodott az új tér lehetőségeihez. A legmegdöbbentőbb, hogy a rendező víziója semmit sem kopott az elmúlt másfél évtized alatt. A Pesten kigondolt viszonyrendszerek ma is tökéletesen aktuálisak és működőképesek. Nagy szó ez abban a gyorsan változó színházi világban, ahol egy produkció egy-két év alatt is képes érvényét veszteni. Utólag döbben csak rá a néző, hogy mennyire modern és előremutató volt anno az Operaház előadása. A müncheni felújításból technikai okok miatt eltűnt a gumitenger. Hiánya csak annak feltűnő, akinek retinájában és orrában együtt rögzült a Grimessel. Viszont bekerült a színpadra egy nagy kék konténer, ami éppúgy funkcionált templomként, mint a III. felvonás mulatójaként – jelképezve a falu lakóinak álszent kettősségét is. Kovalik sokat elvett a pesti „balladai homályból”, több olyan dolgot, amit korábban csak sejtetett, vagy a néző képzeletére bízott, most ábrázolt. Így az előadás kicsit racionálisabb lett. Beiktatott egy némaszereplőt, Grimes apját, akire az opera alapjául szolgáló George Crabbe versben több utalás van. Az apa verte a gyermek Petert, s ez az élmény a főhős álmában többször visszatért. Az apai viselkedés megmagyarázza Grimes inasaival szembeni durvaságát. Kovalik a falu lakóit is kegyetlenebbre vette, nem riadva vissza az eszközöktől sem, mint Ellen megkínzása, az Auntie – Boles – Keene hármas musical betétté alakítása, vagy Swallow bíró szó szerinti kivetkőzése önmagából.
„München Volksopere”, a Gärtnerplatztheater társulata az operák mellett operettek és musicaleket is játszik. A változatos repertoár ellenére meglepő, hogy semmiféle gondot nem okoz egy 20. századi opera előadása. A produkciót a színház főzeneigazgatója, Marco Comin vezényelte precízen, de nem túl izgalmasan, különösebb szív nélkül. A főszerepekre vendégművészeket szerződtettek. Gerhard Siegel (aki tavaly ősszel Budapesten Heródest énekelt) karaktertenorként vállalkozott élete egyik legnagyobb kihívására. Hangilag fölényesen birtokolta a hatalmas szerepet. Kopaszon, macisan pedig már alkatában is hordozta a kitaszított embert. Egyszerre tudott gyermekien ártatlan és felnőttként kegyetlen lenni. Edith Haller Bayreuth Elzája valószínűleg jobban érzi magát germán királykisasszonyok bőrében, mint az angol tanítónőében. Ashley Holland, amit tudott, megtett Balstrode nem megírt figurájával. Még egy vendég volt az előadásban, Kovács István, aki Swallowként valószínűleg önmaga számra is meglepő mértékben oldódott fel énekes-színészként. A többi szerepet a társulat tagjai alakították. Egyikük sem kiemelkedő hangú művész, viszont érződik rajtuk a hatalmas, operetteken és musicaleken csiszolódott, jó értelemben vett rutin. Így a színpadon bármit képesek voltak megcsinálni és látható élvezettel alakították a végletes karaktereket. Snejinka Avramova minden hájjal megkent Auntieja, Juan Carlos Falcón eszelős Bob Bolesa, Holger Ohlmann bájgúnár Nedje, Martin Hausberg kötelességtudó Hobsonja és Stefan Thomas álszent Horance tiszteletese mind kiváló alakítás, hogy a kocsma két kikopott attrakciójáról, Frances Luceyről és Eliene Ortiz Arandesről ne is beszéljünk.
Az előadás összességében sokkal olajozottabban működött, mint a pesti. Mégis az a katarzis, amit a szívüket-lelküket beleadó magyar művészek produkáltak, hiányzott a müncheni előadásból. Minden profi, nem nyikorgott a vitorla, helyén voltak a lámpák, pontosan dolgozott a kórus, de mintha az egész előadás egy tüllfüggöny mögött zajlott volna. Érthetetlen, miért kellett egy népoperában eredeti nyelven énekelni. Hiányzott a pesti kórus mindent elpusztítani képes dühe a III. felvonásban, felemelkedő csellista, és még számos apróság. Lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket a magyar művészek jobban éreznek!?
Fotó: Thomas Dashuber
