Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Hattyúk színpadon és vásznon

Hattyúk színpadon és vásznon

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Egy órája ülünk a moziban, amikor odafordul hozzám a mellettem ülő barátom: –Ez tulajdonképpen miről szól? –Fogalmam sincs. – szakadt ki belőlem az őszinte válasz. Azóta eltelt egy hónap, sokakkal beszélgettem róla, de a mai napig sem tudom, mi is a lényege Darren Aronofsky Fekete hattyú című filmjének. 
Kár szépíteni, mára mindössze két balett maradt az általános műveltség része: A diótörő, – amire minden kisgyereket elrángatnak Karácsony-tájt, hogy a három óra unalmat és szenvedést feledve saját porontyaikra is rákényszerítsék majd húsz év múlva az Egérkirály ugrabugráját, egy Magyarországon sosem létezett polgári hagyományt követve –, és A hattyúk tava. Számomra rejtély, hogy mikor és miért előzték meg a szárnyasok, a Giselle halott menyasszonyait, vagy a Coppélia és A babatündér masináit. Mindenesetre a nézők valami rejtélyes okból mindig A hattyúk tavát akarják látni. (Sok éve, amikor még meg kellett állni autóval Hegyeshalmon, a vámos, amikor megmondtam neki, hogy a bécsi Operába tartok, közölte, hogy: – Ja, én leszek A hattyúk tavában az iszap. Majd a biztonság kedvéért kinyittatta a csomagtartót…)
A balettet Csajkovszkij a moszkvai Nagyszínház felkérésére írta az 1870-es években. A történet alapja egy orosz népmese. A világban már a zeneszerző halála után Szentpéterváron bemutatott Petipa – Ivanov-féle változat terjedt el. Mégis úgy érzem, hogy A hattyúk tava titka három dologban rejlik. Csajkovszkij volt az első zeneszerző, aki nemcsak háromnegyedet komponál a balettek alá, hanem komoly szimfonikus programzenét alkotott. A komponista mára közismerté vált, ám a korabeli társadalmi konvencióknak megfelelően mélyen elhallgatott homoszexualitása, speciális érzékenysége időről-időre „kikiabál” műveiből. A második tényező a mű alaptörténete, hiszen népmesék mindig valami nagyon tiszta, nagyon ősi, kollektív tudatunkban gyökerező történetet mondanak el. A harmadikat pedig a lélektanban kereshetjük. Mitől látjuk a 20. századtól másképp A hattyúk tavát? Ehhez nézzük meg, miről is szól.
Egy magányos ifjú herceg (a szerencsétlenebb helyeken Siegfriednek is nevezik), képtelen kiszakadni anyja hatása alól, sőt, annak biztatására sem találja a hangot a lányokkal. Egy éjjel vadászat közben a tóparton megpillant egy álomszép lányt, Odíliát, akit a gonosz varázsló, Rothbart elvarázsolt, és aki társnőivel csak néhány órára nyeri vissza emberi alakját. A herceg azonnal szerelemre lobban és örök hűséget esküszik, hogy ezzel feloldozza a lányt az átok alól. A királynő mindenképpen szeretné megházasítani a fiát, de neki egyetlen bemutatott menyasszony sem kell. Ekkor betoppan egy titokzatos lovag egy Odíliához megszólalásig hasonlító, ám egészen más temperamentumú („fekete”, robbanékony) lánnyal. A herceg megörül, majd kételkedik, de végül Odette, a hasonmás magába bolondítja. A fiú bemutatja választottját a királynőnek, majd, amikor esküre emeli a kezét, feltűnik a távolban a kétségbeesett Odília. Rothbarték diadalittasan eltűnnek, a herceg az erdőbe rohan, ahol Odília bocsánatáért könyörög. A varázsló el akarja pusztítani a lányt, de Siegfried szembeszáll vele. Innentől kezdve kétes a történet kimenetele, ahány ház annyi szokás. Vagy boldog a mese vége, és a varázsló pusztul el, vagy megfullad a herceg, de elröppenhet a hattyúlány is…
Két dolog lehet izgalmas a mai színházcsinálóknak (az egyszerre mozgó hattyúlányokon és a színes népi táncokon kívül) a herceg pszichéje, és a két lány (akit természetesen egy balerina táncol) kettős jelleme. 
Az idő eljárt az opera- és balett-filmek felett, ma kevesen ülnének be rájuk, annyian biztosan nem, hogy megtérüljön egy hollywoodi produkció. A Fekete hattyú kulcsát a műfaji besorolásában kereshetjük: thriller.
 
 
 
Hiába próbáljuk felfedezni benne az eredeti érzékeny történetet. Csajkovszkij titokteli zenéje itt csak aláfest, nem jellemez semmit. A herceg mindössze egy latin bika képében van jelen, és Odília – Odette mélységei (elvarázsoltsága, megváltás-vágya, vagy akár pusztításának okai) sincsenek kidolgozva. A filmet tehát nem érdemes európai és színházi szemmel nézni, úgy ugyanis olyan kérdéseket vet fel, amikre nincs válasz. Valódi fontosságára Amerikában élő barátaim világítottak rá. A 300 milliós országban, ahol és akiknek a film készült, a magas-kultúrára csak keveseknek igénye. A balettre még kevesebbeknek, bár csaknem minden kisvárosban karácsony táján eljátsszák A diótörőt. A mozi az egyetlen hely, ahol van rá némi esély, hogy a tömegek tudatáig jusson a balett műfajának puszta léte. Hiszen Magyarországon is hetek óta beszélünk a filmről, és bizonyára jóval többen nézték meg az elmúlt két hónap alatt, mint az Operaház Hattyúk tava előadását az utóbbi tíz évben. S ha csak ezer kislány érez kedvet a világban a film hatására, hogy elkezdjen balettezni, már megérte a befektetés.
Azonban felmerül a kétség, hogy miért is vágyna bárki a Natalie Portman által alakított Nina Sayers sorsára? Nina ugyanis, noha 30 év körül jár és a New York City Ballet szólistája, mégis egy városszéli ablaktalan patkánylukban él az anyjával. Az NYCB szintén ablaktalan, szűk helységeit csupa nagyon gonosz rivalizáló vagy bekattant táncos tölti meg, vezetőjük a némileg Balanchine-ra hajazó Thomas Leroy csak a szexualitást akarja kirángatni művészeiből. Furcsa, hogy a filmben a problémát az jelenti, hogyan találja meg szerencsétlen lány magában a fekete énjét. Ilyen körülmények között sokkal inkább az a kérdés, hogy hogyan tudjuk megőrizni a fehéret… Nina eddigi élete mindössze egy balett-rúddal felszerelt, macikkal telezsúfolt lakás, jutalma egy rózsaszín marcipán tortacsoda – amit úgysem ehet meg. A „csábítást” pedig némi alkohol és tabletta után képzelt leszbikus jelenetbe tokolló orgazmus jelenti. Hogy ezekből az élettapasztalatokból egy európai táncosnő fel tudná-e építeni a Hattyúját azt kétlem. Csak remélni tudom, hogy New Yorkban sem lenne elég…
Úgy érzem, hogy a filmet értelmetlen vizsgálni a színház és A hattyúk tava címen ismert balett felől. Valószínűleg szerzői szándék is „mindössze” egy izgalmas keret biztosítása volt. A film műfaji meghatározása ugyanis nem balettfilm, hanem pszichothriller. Abban a kategóriában kiváló alkotásnak kell lennie, ezt jelzi a fokozott érdeklődés és a díjeső. Natalie Portman balerinának kicsit esetlen, kicsit narancsbőrös, mégis komolyan kell értékelni, hogy mennyit dolgozott a testén és az alakításán. S ha a kislányok mindezek ellenére bemerészkednek egy balett termekbe, vállalják az esetleges tudathasadást, akkor talán a balett műfaj is fennmarad még egy ideig. 
 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X