Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Alvó szépségek

Alvó szépségek

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Csipkerózsika hírhedten a legnehezebb klasszikus balett. Petipa mester és Csajkovszkij valami egészen különleges dolgot hoztak létre 1890-ben. A közismert mese mindkettőjüknek csak ürügyül szolgált, hogy tobzódjanak művészetükben. Csajkovszkij végig változatos és kiapadhatatlanul szellemes zenét írt, mely egy percre sem unalmas. Olyan lehetetlen helyzeteket is csodálni valón oldott meg, mint az első felvonásban egymás után színre lépő öt tündér tánca, vagy a záró felvonás szintén minden cselekményt nélkülöző ékköveinek variációsorozata. Marius Petipa fantáziáját is megmozgatta a zene és olyan balettet alkotott, ahol a történet csak sokad-rendű lett, főszereplővé maga a tánc lépett. A nagy klasszikus balettek közül talán éppen ezekből az okokból következően a Csipkerózsika szenvedte el a legkevesebb változtatást az elmúlt százhúsz évben. Noha a több  koreográfus készítette el a maga változatát, ezek közel sem térnek el annyira az ősforrástól, mint A hattyúk tava, vagy A diótörő.

Talán éppen ezért meglepő, hogy a Csipkerózsika volt az első klasszikus balett, melyet Aaron S. Watkin átdolgozott a drezdai együttese számára. A 2007-es premiert A bajadér, A hattyúk tava, végül A diótörő bemutatói követték. A négy balett ismeretében megállapítható, hogy Watkin változatai kétféle irányban módosítják az alapműveket. Egyrészt az eredeti lépésanyagot egyszerűsíti / dolgozza át az speciálisan együttese képességére, olykor új részekkel cserélve ki az őskoreográfiát. Másrészt dramaturgiai változtatásokat eszközöl a cselekményeken, ezzel próbálja meg közelebb hozni a meséket a ma emberéhez, vagy – a Csipkerózsika és A diótörő esetében – cinkosan a drezdai közönséghez szól. Az alvó szépség történetét is félreérthetetlenül a szász főváros lakóinak ajánlja: egy hatalmas vetített könyvből olvashatjuk a felvonások elején a mesét mely így kezdődik: „Egykor egy Elba parti királyságban…” Arne Walther szépséges festett-lógó képeskönyvszerű díszletei hol igazi szökőkúttal kápráztatnak, hol a Semperoper pazar termeit idézik. (Mára nyilvánvalóan a mesebalett maradt az egyetlen színpadi forma, mely ezt a díszletmegoldást még elviseli.) A koreográfus állandó dramaturgja Francine Watson Coleman, David Coleman a világ legkeresettebb balett-karmesterének felesége. A hölgy minden darabban valami mást akar elmesélni, mint az eredeti történet, de az alapanyagok nem mindig engedelmeskednek neki. Ezért gyakran elindulnak események, melyek nem vezetnek sehová, s így értelmetlenek maradnak. Például a Király rajtakap két szolgálólányt, amikor azok egy tűt akarnak becsempészni a palotába. Dühe határtalan, hiszen ez lánya halálát jelenthetné. Majdnem kivégzik a cselédeket, de végül a királyné kérésére kegyelemet kapnak. A kétperces jelenetből semmi fontos nem derül ki, folytatása sem lesz. A színpadra állítók nem bántak kesztyűs kézzel a szinte wagneri hosszúságú balettel, számtalan rövidítést alkalmaztak, kiirtották az utolsó felvonás összes mesehősét, s ez mind a darab előnyére vált. Ennél többet akkor tehettek volna az előadásért, ha az eredeti darab számos logikátlanságát nem tetézték volna a saját ötleteikkel.
Aligha lehetséges a Csipkerózsikánál nehezebb klasszikus balettel indítani egy szezont. Watkin merész döntéssel mégis ezzel kezdte a Semperballet Dresden idei évadját. Nem biztos, hogy bölcs döntés volt. Egy nyaralásból visszatért társulat szeptember elején még nem feltétlenül van készen egy klasszikus gyöngyszem hibátlan interpretálására. Lassan az operaénekesek után a balerinák közül is eltűnnek a valódi naivák. Az angol Gina Scott sem tipikus Csipkerózsika alkat. Eltáncolja a balett-irodalom legnehezebb női szerepét, de személyes varázzsal nem tudja kitölteni a figurát. Ahogy Jenni Schäferhoff sem tud mit kezdeni a jelentéktelen szereppé zsugorított Carabosse-szal. Pedig a gonosz tündér Csipkerózsika legizgalmasabb karaktere, melyet hol csábító érett nők, hol jelentős idős balerinák, hol férfiak táncolnak. A drezdai előadásban ez a rend felborult, ugyanis az Orgonatündért megszemélyesítő Sara Michelle Murawski tűnt úgy, mintha a Trocadero Ballet vagy a Capella Café színpadáról szerződött volna Drezdába. Hogy az előadás mégsem fulladt unalomba, az egyedül a Florimund hercegként bemutatkozó Simon Istvánnak volt köszönhető. Amint megjelent, más szintre került az előadás. Az elmúlt évek alatt Simon István nem csak jó táncossá érett, hanem olyan formátumú tudatos színpadi személyiséggé, mely napjainkban egyre ritkább. A nehezen oldódó közönség azonnal megérezte az egyéniség jelenlétét és érezhető rokonszenvvel követték az ifjú herceget a varázserdőtől az esküvőig. Nem tudom, mennyien ültek a nézőtéren, akik tudták, hogy ez az előadás volt a magyar táncos búcsúja a szász fővárostól, hiszen a továbbiakban vendégművészként láthatják csak viszont. Ami veszteség Drezdának, nyereség Budapestnek. Az Operaház új első magántáncosa október 4-én mutatkozik be Giselle-ben. Így azoknak, aki Rómeó és a Diótörő herceg után kíváncsiak voltak Simon István művészetére, mostantól nem kell Németországba utazniuk.

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X