Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Bánffy Katalin, egy grófnő a 20. századból

Bánffy Katalin, egy grófnő a 20. századból

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nagyon fontos könyv lehetett volna a néhány hete, a Könyvfesztiválra megjelentett visszaemlékezés, Bánffy Katalin Ének az életből című önéletrajza. A grófnő – Bánffy Miklós és Váradi Aranka lánya – 1924-ben született, és az 1940-es évek vége óta Tangerben él. A matróna életének kilencven éve tehát önmagában is izgalmas történet lenne. Úgy meg különösen, hogy apai ágról az egyik legősibb nemesi család egyik ágának utolsó sarjáról beszélünk, anyai ágról pedig Magyarország egyik legfontosabb színházi dinasztiájáról, a nagyapa, Váradi Antal a Színművészeti Akadémia igazgatója volt. Katalin édesapja, Bánffy Miklós emlékezete mostanában éli reneszánszát. Az elmúlt években ismét rácsodálkozunk a hatalmas műveltségű íróra, akinek Erdély-trilógiája egy letűnt kor fontos és pontos dokumentuma, az egyenes tartású (!) politikusra, az Operaház intendánsára, Bartók színpadi műveinek bátor felfedezőjére, a díszlettervezőre, akinek munkáit ma is modernek tartjuk. Sorra jelennek meg művei – kíváncsi lennék, hány tucat ember olvassa el őket.

- hirdetés -

Bánffy Katalin örökségének ékköve mégsem apja életműve, hanem a bonchidai kastély, az „erdélyi Versailles” lett volna. A késői mezaliansz egyetlen gyermekeként született grófnő mindent megkapott, amit abban a zaklatott évszázadban egy magyar arisztokratacsemete megkaphatott. Talán pont ez az otthonról hozott bázis teszi könyvét a mai olvasó számára annyira idegen olvasmánnyá. Bánffy Katalin furcsa nyelvezetet használ, mondatai nem mindig érthetőek, azaz a mai magyar nyelvben nem egészen azt jelentik, amit írójuk ki akart fejezni. Ezen némi szerkesztői beavatkozással még segíteni lehetett volna. Az is furcsa, hogy a Helikon Kiadóban nem akad egy olyan korrektor, aki helyesen le tudná írni Maria Müller és Milloss Aurél nevét, s akinek feltűnne, hogy a Le sacre du printemps nem Debussy alkotása. A könyvvel mégsem ez a fő probléma. Bánffy Katalin háromszáz oldalon keresztül leánykorán kalauzolja végig az olvasókat születésétől az 1940-es évek végéig. Talán felesleges leírni, hogy a történelem viharai miként tépázták ekkoriban hazánkat. Mindebből olvasás közben szinte semmit sem lehet érzékelni. Míg milliók nyögték Trianont, a grófkisasszony gond nélkül utazott pesti palotája és erdélyi kastélya között. Számára ez természetes volt, a korosodó Bánffy Miklósnak pedig nyilván elképesztő munkájába került, hogy a román hatóságokkal ne csak elfogadtassa, hanem meg is kedveltesse magát.
Olvasás közben az ember döbbenten veszi észre, hogy tulajdonképpen egy levendulaszagú leányregényt tart a kezében. Katinka grófkisasszonyt nem kötötte le a 40-es évek történelme, ő a grófi kert legszebb bimbója volt, aki azzal törődött, hogy ki szakíthatja majd le. Erdély visszacsatolásából csak annyi maradt meg benne, hogy Tüdős Klára díszmagyarjában hogyan jutott el a sáros úton a dísztribünig. Budapest ostromakor kellemetlen, hogy a pincében másfél szobán kell hármuknak osztozni. Amikor egy halott német katona mellett egy Rómeó és Júlia kötetet talál, eszébe jut, hogy talán ő volt az a magas szőke fiú, aki a kapujukban állt. Sajnos néhány kevéssé szalonképes románozás és zsidózás is kicsusszan a contessa tollából. Megdöbbentő az a vakság, amivel ez a fiatal lány a burokba zárt világából kitekint. Noha a háborúban mindenük elveszett, Bánffy grófnő néhány éven belül jó party-t csinált, mely a következő hosszú évtizedekre ismét gondtalan életet biztosított számára.
Most, hogy a 70. évforduló kapcsán ismét sok szó esik az 1944-es eseményekről. Bánffy Katalin könyvével párhuzamosan megjelent Fenyő Miksa naplója, melyet a Nyugat alapító főszerkesztője egy cselédszobában vetett papírra, abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban megtalálhatják és deportálhatják. Tanulságos párhuzamosan olvasni a két könyvet.  Több évtized távlatából nem lehet ítéletet mondani egy át nem élt korról, de tanulságos belegondolni, hogy 1944 nyarán éltek Pesten olyan lányok, akiket a grófi és hadnagyi csókokon kívül nem érintett meg a hétköznapi pokol.
Bánffy Katalin könyve egy fájdalmasan elmulasztott lehetőség lenyomata. Mesélhetett volna páratlan szüleiről, rajzolhatott volna közeli portrét zseniális édesapjáról, a nagy színésznő édesanyjáról, írhatott volna sok mindenről, ami visszahozhatatlanul eltűnt, de amit az ő emlékezete még őriz. Az idős hölgy azonban nem érezte kultúrtörténeti felelősségét. Így maradtak a mindig kifogástalan modorú, de csókra epedő Mixi és Pixi grófok, és a bonchidai angóra tenyészet. 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X