A drezdai Semperoper pazar első emeleti büféjében a pezsgő és a bajor perec mellett egy ideje pattogatott kukoricát is lehet kapni. Előkelő papírdobozkában, szagmentesen. De ettől még popcornt, kaviáros szendvics vagy Bambi torta helyett. Mondhatnánk, hogy ízléstelen, hogy részletkérdés. Pedig nem az. Minden bizonnyal azért vezette be az új terméket a büfébérlő, mert kereslet van rá. A színház közönsége ma inkább popcort majszol, mint lazac carpacciót, inkább sört iszik, mint pezsgőt. Ez az apróság nagyon élesen világít rá arra a jelenségre, hogy a hatalmas költségvetésű, impozáns zenepalotáknak milyen eszközöket kell bevetni ahhoz, hogy a közönségét kiszolgálja, megtartsa. A szünetek végén a papírdobozok üresen hevernek a márványasztalokon. Ma még. De lehet, hogy nemsokára ugyanolyan apokaliptikus látomásokban lesz részünk egy-egy előadás végén, mint a multiplexek utolsó vetítése előtt, ahol szinte bokáig gázol az ember a lehullott popcornban mire eljut a vetítőteremig.
A Semperoper szombat esti közönsége – zömében kockás zakós nyugdíjasok, teltkarcsú asszonyok-lányok, akik nem lehettek balerinák és szedett szemöldökű uracsok – fájdalommentes kikapcsolódásra vágyott. S ezt maximálisan meg is kapták. Aaron S. Watkin lassan tízéves Bajadér-változata ma is teljesen frissnek hat, díszletei szellősek, jelmezei pazarak, a két részbe sűrített cselekmény egy percre sem áll meg, a táncok nemcsak látványosak, hanem finoman az együttes adottságaihoz is lettek igazítva. Van valami bája annak, ahogy a PEGIDA tüntetésekről elhíresült szász főváros operaházának közönsége csodálja a talán a legmulitikulturálisabb klasszikus balettet. Morva származású zeneszerző és francia koreográfus alkotta az Indiában játszódó eredeti művet a szentpétervári cári színház számára, melyet a kanadai igazgató dolgozott át a drezdai együttese számára.
Ugyanez a sokszínűség a színpadon is jelen van. A nemzeti balettegyütesek megszűnésével – s a folyamatokra lassan reagáló Budapest az egyik utolsó bástya volt, amely elesett – ma már csak néhány olyan színház maradt a világon, ahova a táncosok egyazon iskolából kerültek be. Az azonos alapok hiányát éppen az érzékeny, leheletnyi finomságokból építkező nagy klasszikus balettek sínylik meg leginkább. Tehát a nemzeti balettegyüttesek szétolvadása napjainkban még csak átrajzolja a klasszikus balettek előadásmódját ám, hogy ez a folyamat végül hová fog vezetni, egyelőre megjósolhatatlan. A drezdai együttes táncosai is a világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek. Nagyrészük elsősorban a kortárs darabokban érzi magát otthon, s elsősorban azért csatlakoznak a társulathoz, hogy napjaink legjelesebb táncalkotóival (William Forsythe, Mats Ek, David Dawson, Aleskander Ekman) személyesen dolgozhassanak. Éppen ezért számukra különleges kihívást jelent egy Bajadér-stílusú balett. Az igazgató és a stabil balettmester-gárda érdeme, hogy évről évre egyre inkább megállják a helyüket a klasszikus balettekben is.
A szombati előadás legfontosabb momentuma a Londoni Királyi Balettől az évad elején Drezdába szerződött prímabalerina, Melissa Hamilton bemutatkozása volt Nikiaként. Ha elsőre még nem is vette teljesen birtokba a bajadér szerepét, a kezdet jóval több, mint ígéretes. Riválisát, Gamzattit, a kortárs táncokon edződött Courtney Richardson táncolta. Szolor szerepével több év kihagyás után találkozott ismét Simon István. Hatalmas ívet bejárt alakítása mára kicsit megnyugodott és letisztult. Technikai problémái nincsenek, a Semperoper méretes színpadán öröm nézni gravitációt legyőző ugrásait. Simon István szerencsés volt abból a szempontból, hogy a legfogékonyabb életkorban még láthatta a Magyar Nemzeti Balett utolsó jelentős saját nevelésű generációja táncosainak nagy alakításait. Így szinte utolsóként még el tudta lesni, hogy ezek a művészek – Hágai Katalintól Szakály Györgyig – hogyan építik fel, hogyan formálják a maguk képére a figurákat.
Valószínűleg akad pár tucat táncos világszerte, aki virtuózan el tudja táncolni az eljegyzési pas de deux variációját, olyan azonban alig, aki a perfekt szakmai megoldások fölött bele tudja sűríteni a harcos kétségeit és kétségbeesését a másfél perces szólóba. Simon István számos eltáncolt főszerep birtokában mára annak a különleges képességnek is a birtokába jutott, melynek a magyar táncosok közül utoljára ifj. Nagy Zoltán volt: már a belépése pillanatában nemcsak magára vonja a nézők tekintetét, hanem végig képes uralni a figyelmüket és egyfajta különleges, rokonszenv feletti szeretetet kiváltani belőlük. Az egyénként hideg drezdai közönség is azonnal megérezte, hogy ezen az estén Szolor az ő főhősük, az ő történetét érdemes figyelni.
