Meglehetősen izgalmas kirándulások várhatnak azokra, akik hajlandók lemerészkedni a Mozarttól Pucciniig tartó kitaposott ösvényről. Szerencsére napjainkban a színházak egyre tarkábbá váló repertoárja és az immáron szinte követhetetlenné duzzadt cd kiadás is segíti a felfedezőket. A látókörét mindenki a saját ízlése-belátása szerint szélesítheti, mindenesetre az új művek megismerésének egyik érdekes vonala, ha az ember megpróbálja meghallgatni azokat a műveket, amelyek valaha az Operaházban színre kerültek. Az elmúlt százharminc évben több mint négyszázötven opera volt repertoáron, melyek közül akadt olyan, amelyre ezernél is többször telt meg a színház, de olyan is, amelyik csak egyetlenegyszer hangzott fel – okkal, vagy ok nélkül.
Az egyik váratlanul nagy bukás Budapesten Waltershausen: Chabert ezredes című háromfelvonásos zenedrámája, ami az 1913. március 2-i premiert követően még kétszer volt látható a Sugár úti palotában. A számtalan keresztnévvel büszkélkedő Hermann Wolfgang Sartorius Freiherr von Waltershausen jeles értelmiségi családban született 1882-ben, Göttingenben. Egyik ősének keresztapaságát maga Goethe vállalta, dédapja történészként, nagyapja geológusként (nevét gleccser viseli Izlandon) apja közgazdászként vált ismertté. Hermann beteges gyermek volt, nyolc évesen jobb karját és lábát is amputálni kellett. A tragédiák ellenére kiváló zongorajátékossá képezte magát, sőt karmesterként is szerepelt. Zeneszerzői életműve viszonylag kicsi, operái közül az ötödik már befejezetlen maradt. Komponálás mellett írással is fogalakozott, saját librettóin kívül versei és kiadatlan drámai is akadnak, de jelent meg könyve Richard Straussról és az operadramaturgiáról. Könyviből A vezénylés művészete címűt néhány évvel ezelőtt ismét kiadták. Szülővárosából 1901-ben Münchenbe költözött, ahol 1917-től tanított. A Zeneakadémia vezetéséből 1933-ban – politikai okokból – nyugdíjazták, innentől kezdve 1954-es haláláig csak magántanítványokkal foglalkozott.
Hermann Waltershausen legsikeresebb operáját, a Chabert ezredest 1912. január 18-én mutatták be Frankfurtban. A premier magyar vonatkozású érdekessége, hogy az egyik kis szerepet a tragikusan fiatalon elhunyt basszistánk, Erdős Richárd énekelte. Az opera sikerének útját az alábbi városnevek jelzik: München, Ljubljana, Strasbourg, Stockholm, Bécs, Bázel, Brno, Budapest, London (1913. április), Prága és Riga. A két világháború között, 1933 márciusában Max von Schillings mutatta be valószínűleg utoljára a zenedrámát, mely igen hosszú szünet után két félig szcenírozott előadásban 2010-ben tért vissza a német fővárosba Bo Skovhussal a címszerepben. Erről az előadásról cd is készült, míg korábban egy 1956-os osztrák felvételt hirdettek világelsőként.
Évekkel Napóleon bukása után Derville ügyvédnél egy furcsa éjszakai látogató jelenik meg. A fiatalon megőszült férfi azt állítja magáról, hogy a császár egyik ezredese, Chabert (bariton), akiről mindenki úgy tudta, hogy elhunyt az eylaui csatában. Évek óta bujkált s próbált visszajutni Párizsba, hogy találkozzon feleségével, Rosinával (szoprán). Számtalan levelet küldött már az asszonynak, de választ sosem kapott. Az ügyvéd nem nagyon akar hinni a különös vendégnek, sőt Derville kénytelen felvilágosítani látogatóját, hogy Rosina időközben újra férjhez ment, és Ferraud grófot (tenor) már két gyermekkel is megajándékozta. Ekkor toppan be az asszony, aki letagadja, hogy ismerné egykori urát. Derville egyik alkalmazottja, aki egykor Chabert alatt szolgált, azonban felismeri az ezredest. Az ügyvéd tájékoztatja a férjet az ezredes visszatéréséről, a szerelmes Rosina kénytelen bevallani, hogy megkapta a leveleket, de eltitkolta, hogy semmi se háborgassa a boldog házasságát. A csalódott Ferraud „visszaadja” feleségét Chabernek. Rosina megpróbálja megértetni az ezredessel, hogy mindössze 17 évesen kényszerítették hozzá, és az igazi szerelmet a gróf oldalán találta meg. Az összetört szívű ezredes életének semmi értelme nem maradt, a parkban szíven lövi magát. Rosina ekkor jön rá, hogy mennyire szerette a férfi, akivel olyan igazságtalanul és kegyetlenül beszélt. Mint verista hősnőhöz illik, felhajtja az ezredes méregfioláját…
A sokszor mellényúló Mészáros Imre igazgató papíron a németországihoz hasonló nagy sikert remélhetett Waltershausen művétől. A darab fordításával a kiváló Lányi Viktort bízta meg, akinek munkája, a magyar nyelvű librettó olykor ma is beszerezhető az antikváriumokból. Ha az ember a darab meghallgatása előtt olvassa végig a szövegkönyvet, döbbenten konstatálja, hogy a 20. század elejének egyik legjobb anyagát tartja a kezében! A wagneri mintát követve Waltershausen is maga írta operája szövegét Balzac azonos című kisregénye alapján. A mindössze hat szereplős, kórust sem használó, két helyszínen játszódó dráma a maga idejében valószínűleg prózai színházakban is megállta volna a helyét. A nálunk szinte ismeretlen Balzac mű népszerűségére jellemző, hogy nem sokkal az opera bemutatója előtt, 1911-ben némafilm készült belőle, s 1994-ig további négy francia játékfilm, az utolsó főszereplője Gérard Depardieu volt.
Az operaházi premier nem indult szerencsés csillagzat alatt. Az együttes verista műveinek sztárja, Szamosi Elza beteget jelentett, így a főpróbát csak zárt körben tartották meg, amivel az színház magára haragította a derék ítészeket. Ma már elképzelhetetlen, de ebben a korban az utolsó próba hagyományosan sajtó-nyilvános volt. A legszellemesebb véleményt a bécsi premier után fogalmazta meg valaki: „A szöveg jó, a zene pedig nem zavar.” A magyar kollégák is ezt a gondolatot ragozták: Béldi Izor szerint a Chabert ezredes jó színdarab, de rossz dalmű, melyben a zene csak szövegmagyarázat.
„A modern operáknál lassankint kimegy a zene divatból. Érdekes, lehetőségig izgalmas szövegnek a zene aláfestése, többé-kevésébe sikerülten a komponista képességei szerint, a melódiák óvatos elkerülése, ez jellemzi korunk operaírását.” – írta Péterfi Jenő.
Valaki epésen még azt is megjegyzi, hogy szerinte az operában a Marseilles az egyetlen dallam. A közönség hasonlóképp elutasító: hiába Hevesi Sándor gondos rendezése és a világszínvonalú szereposztás, hiszen Szamosi Elza mellett Környei Béla és Szemere Árpád énekelte a főszerepet, a darabot alig egy héttel a magyarországi bemutató után játszották Budapesten utoljára. Hiába indult szépen a Chabert ezredes útja, az I. világháború lesöpörte a színpadokról: Németországban nem kellett a francia téma, Franciaországban a német zenemű. Az opera hosszú évtizedekre elfelejtődött, pedig érdekes állomása a századforduló zenetörténetének.
