Papíron remek ötletnek tűnt a Volksoper részéről, hogy műsorukra tűzték az Igor herceget. Borodin különleges darabja 1960 óta nem szerepelt a bécsi operaházak műsorán, az elmúlt évtizedekben csak egy szófiai és egy varsói vendégjátékot láthatott a közönség. (Érdekes, hogy a keleti blokkhoz tartozó Budapesten is 1962-ben játszották utoljára a művet.) Miközben az Igor herceg napjainkban is szinte valamennyi orosz nyelvterületen lévő operaház állandó repertoárdarabja, addig a világ többi színházában sohasem sikerült a Muszorgszkij, vagy Csajkovszkij darabokéhoz hasonló térhódítás.
Ennek több oka lehet. Maga a téma is sokkal távolabb van a nyugati gondolkodástól, mint akár a Pikk dáma, akár a Borisz Godunov problémaköre. Ráadásul Borodinnak még addig az állapotig sem sikerült eljuttatnia opera-töredékét, mint Muszorgszkijnak. Egyikük sem volt képzett zeneszerző, nem is adatott meg nekik, hogy a megéljenek a komponálásból. Borodin művén az érződik, hogy szerzője abszolút dilettáns volt: jószándékú, mély érzésű, ihletett, ám mégsem profi. Az Igor herceg jeleneteit semmi sem tartja össze, nem lesz belőlük egységes darab, szereplői nem fejlődő jellemek, az opera valójában nem sokkal több, mint néhány egymással laza kapcsolatban álló kép sorozata. A nagyszerű részletek – a Polovec táncokon kívül Igor, Koncsak, Vlagyimir és Galicin áriája is abszolút slágerszem oroszföldön – nincsenek összekötve, a drámai ív szempontjából szükséges jelenetek vázlatosak, vagy egyszerűen hiányoznak. Az opera egykor pesti sikere ezekben a gyöngyszemekben keresendő, valamint azokban a hatalmas egyéniségekben (Palló Imre, Jámbor László, Báthy Anna, Takács Paula, Székely Mihály, Fodor János, Faragó András, Simándy József), akik pusztán személyiségükkel képesek voltak élettel megtölteni a félig megírt alakokat.
Az opera figurái ugyanis nem fejlődő jellemek. A címszereplő, a nagy szláv fejedelem egyetlen valódi hőstette a darab során annyi, hogy feladva férfias tartását megszökik a polovecektől. Az embervérben fürdő kán a szökés hírére elégedetten nevet, ő értékeli a tettet, amin mi ma már csak csodálkozni tudunk. Kérdés, hogy Borodin eredeti szándéka is az volt-e, hogy tablót adjon arról, hogy miféle szörnyűséges emberek élnek Oroszországban, vagy csak napjainkban nehéz szerethető figurát találni az operában. Ami igazán kétségbeejtő, hogy ezek az alakok ma is élnek, és nemcsak tőlünk keletre… Galickij, akinek csak a vagyon szétherdálására van agya, Koncsak, akit már semmi sem szórakoztat a világból, a két vándormuzsikus, akik amint meglátják a hazatérő Igort, elárulják addigi jóltartójukat vagy Vlagyimir, aki a szerelmet választja a kötelesség helyett. Egyedül Jaroszlavna, számos hős orosz nőalak prototípusa magasodik ki a férfiak közül. Ilyen asszonyt nem is találni manapság.
Nagy fába vágta tehát a fejszéjét a Volksoper, amikor ezt az összetett és nehezen megfejthető művet bemutatta. A színésznek indult, látványtervezőként is alkotó 72 éves rendező, Thomas Schulte-Michels egykor fontos német prózai színházakban is dolgozott. Lehet, hogy korábbi munkái alapján indokolt volt felkérni őt az Igor herceg színpadra állítására, ám legkésőbb a tervelfogadáskor látnia kellett volna a Volksoper vezetőségének, hogy az alkotónak semmi sem jutott eszébe a darabról, ami pedig eszébe jutott, nem való egy európai főváros operaházának színpadára. Az előadás díszlete az 1990-es évek legkínosabb látványvilágát idézi a tükrös falak lehetetlenné teszik a nagyszámú kórista közlekedését, a lépcsők olyan léptékűre sikerültek, hogy nem lehet rajtuk lejönni, ahogyan a nagy asztalról sem (ennek többszöri megmászására ugyan indokot is nehéz találni), a Polovec kép hatalmas napraforgói (félő, hogy egy álomvilágot jelképeznek, melyből Igor hazavágyik a lándzsarázó, keszkenőkkel és kettős-keresztekkel sűrűn integető szürke népe közé) pedig annyira kínosra sikerültek (a hatodik előadásra erősen le is amortizálódtak), hogy arra nehéz jelzőt találni. A jellegtelen jelmezekért az a Renate Schmitzer a felelős, akinek igénytelen Carmen kosztümjeit az elmúlt évtizedben Pesten is nézni kellett.
Különös, hogy egy egykori színész rendező semmiféle segítséget nem adott az énekeseknek szerepeik felépítéséhez, sőt, még arra sem volt vette a fáradságot, hogy egy-egy jelenetet akárcsak közlekedési rendőr módjára lerendelkezzen. Az utolsó képben Jaroszlavna a zenekari árkon át meredve veszi észre a közeledő urát, aki hátulról próbál bejutni a nagy lépcsőkön (közben valamiért a polovecek növényei is bent maradtak a színen és pár kockát is bedobtak a derék díszítők). Kettősük után az első járásba szaladnának ki – ha nem jönne szembe a teljes énekkar – akik nem veszik észre az uralkodói párt… Tucatnyi hasonló megoldás tette kérdésessé, hogy az előadás tényleg Bécsben zajlik. A legkiábrándítóbb talán a Svájcban élő Teresa Rotemberg koreográfiája volt: ha valaki befogott füllel nézte a Polovec táncokat, azt hihette, hogy Hófehérke törpéi és barátaik adnak fejen pörgő esztrádműsort Koncsak kánnak és hercegi vendégének.
Az Igor herceg zenei megvalósítása is számos kérdést vetett fel, noha Alfred Eschwé fölényes biztossággal uralta a zenekart az énekkar pedig – szinte egyletenként – mégiscsak meggyőzte a nézőt, hogy egy olyan városban van, amelyet évente sok száz énekesnövendék keres fel a boldogulás reményében. A színház nem sokat gondolkodhatott azon, hogy Borodin partitúrájának melyik változatát használja: elővették azt az agyonhúzott példányt, amelyik az 1960-as években még megfelelt a célnak, de amelyiket bármelyik 21. századi kutató fintorogva csukna be. Elvben azzal nincsen semmi baj, hogy a művet német fordításban adják elő. Ehhez azonban minden szerepre német anyanyelvű énekest kellett volna szerződtetni, mert így amikor a félig brit-kínai, félig mongol-japán tenorista azt énekli, hogy Hájmát, az éppoly fülsértő és hiteltelen, mint, amikor vietnami növendéktársa, azzal próbálkozik, hogy „Hazám, hazám”. Ilyen feltételek mellett jóval bölcsebb oroszul előadni a művet – azt legalább senki sem érti.
A címszerepre régi ismerősünket, Alik Abdukayumovot szerződtették Weimarból. Karaktere éppoly messze van az önsanyargató népvezértől, mint a Bohémélet Marcellója Picassótól. A kissé kontrollálatlanul éneklő Puerto Rico-i Melba Ramosban megvan Jaroszlavna tartása, ő egyike a keveseknek, aki érzi a szerepet és meg is próbálja felépíteni azt, nem tehet róla, hogy kísérletei olykor légüres térbe hullnak. Az előadás másik erős embere Martin Winkler. Rutinos színpadi rókaként Galickija kellően élveteg, olyan férfi, akitől még van okuk félni a szűkeknek. Számára nem gond a német szöveg interpretálása sem. A rendező akár megkímélhette volna Bécs jóízlésű közönségét attól, hogy a korosodó énekes kevéssé esztétikus félmeztelen testét kelljen nézni, amint rosszabb perceiben egy Denevér előadásból kölcsönvett hatalmas fröccsöntött pezsgősüveggel és egy Burger Kingből áthozott papírkoronával próbál tivornyát mímelni. Andreas Mitschke hangi kvalitásait jelentősen meghaladja Koncsak kán szólama, a keleti nagyúr helyett pedig Musztafa bejt próbálta eljátszani. Sajnos aznap nem a Bál a Savoyban volt műsoron. Üdítő jelenség volt Koncsakovnaként Martina Mikelić, akinek tanárai nagyon kellemes hangot gyártottak. Vincent Schirrmacher jó szándékú amatőrnek hatott Vlagyimir szerepében. Yasushi Hirano és David Sitka a két vándormuzsikusként arról adott bizonyságot, hogy a Volksopernek mégiscsak van egy együttese, melynek tagjai bármit meg tudnak csinálni a színpadon. Rájuk kellene építeni az előadásokat és nem olyan vendégénekesekre, akik maguk is szenvednek a szerepeikben.
