1911. december 7-én, éppen 105 éve, hogy megnyitotta kapuit Budapest új színháza, a Népopera. Városvezetők, színigazgatók, építészek, laikusok és szakemberek törik rajta a fejüket azóta is, hogyan lehetne a mindennapi üzemben jól működtethető játszóhelyet faragni az építményből.
Történt ugyanis, hogy a századelőn a főváros színházat akart építtetni a Józsefváros külső részén. A feladathoz megtalálták a vállalkozókat, akik aztán gyorsan fel is húztak egy impozáns, Bayreuth mintájú és méretű színházat a kérdéses területen… csak sajnos Bayreuth jól átgondolt arányai és erényei nélkül. Mi pedig – ha már így esett – ahelyett, hogy lebontanánk az egészet, és építenénk a helyére egy kisebbet, praktikusabbat, szebbet, azóta is küzdünk az épülettel. Több mint 100 éve igyekszünk helyrehozni a hibákat. Erről szól ez az írás.
Előzmények
A Kiegyezés után rohamosan növekvő Budapesten a XX. század elején komoly szociális fejlesztések történtek. Bárczy István polgármester 1906-07-ben meghirdetett városfejlesztési programjának részeként szép számmal építettek ekkoriban iskolákat, lakásokat, népjóléti- és kulturális intézményeket. Ennek keretében terveztek az akkoriban még erősen a külterületnek számító Tisza Kálmán térre községi könyvtárat, közművelődési palotát, új fővárosi zeneiskolát és színházat. Végül ez utóbbi valósult meg a tervekből.
A koncepciót, mely egy üzleti alapon működtetett, nagy befogadóképességű, olcsó helyárakkal működő, sokféle igénynek megfelelő intézményről szólt, Márkus Dezső, az Operaház karnagya álmodta meg, de a tervezésben valószínűleg részt vett az egész Márkus-klán: öccse, az építész Márkus Géza és bátyja a befolyásos újságíró, lapigazgató Márkus Miksa, a Népopera Rt. későbbi elnöke is. Az elképzeléseket és a hatalmas, 3167 főt befogadó épület terveit a főváros elfogadta, és az építési telek ötven évre szóló ingyenes átengedésével támogatta. 1911 márciusában aláírták a szerződést, és nyolc hónappal később a Tisza Kálmán téren már a megnyitóra gyülekezett a közönség.
Furcsa ezt így kimondani, de a Népopera végül inkább probléma lett, mint megoldás. Márkus Dezső koncepciója három év alatt megbukott, maga mögött hagyva egy, a mindennapi színházi üzemben rendkívül nehezen működtethető monstrumot. A hatalmas nézőtér napi rendszerességgel megtölthetetlennek bizonyult, a színpad és kiszolgáló terei viszont szűkösek voltak az igényes, nagy művek előadásához. A gyakorlatban az is kiderült, hogy a közönségforgalmi terek ennyi ember ellátásához elégtelenek és rosszul felszereltek. Emellett pocsék volt az akusztika, és a nagy rohanásban gyengére sikerült a kivitelezés. (Az már csak hab volt a tortán, hogy mivel az építkezés közben elfogyott a pénz, végül az eredeti tervekhez képest egy alaposan leegyszerűsített változatot adtak át.) Egy szempontból viszont biztos, hogy a mű kivételesre sikeredett: Nem csak Budapesten, de az egész országban, sőt talán a Monarchiában nem volt akkoriban nagyobb színházépület.
Nem jár talán messze az igazságtól, aki spekulációt gyanít az egész vállalkozás mögött, de persze az is lehet, hogy Márkusék csak elképesztően naivak és amatőrök voltak, ami a színházépítést és működtetést illeti. Meglátták a „nagy lehetőséget”, és belevágtak. Mindent összevetve létrehoztak egy piaci viszonyok között életképtelen, a kezdetektől fogva kódolt hibákkal küszködő épületet, melynek történetét az Operaházhoz való csatolásig a néhány év alatt csődbemenő vállalkozások jellemezték. Már a kortársak tisztában voltak a Népopera hiányosságaival. Ahogy a Színházi Élet írja 1917-ben: „A nézőtere túl nagy, úgy hogy színigazgató legyen a talpán, aki meg tudja tölteni, ezzel szemben a színpada olyan kicsi, hogy egy valamire való modern operettet már nem is lehet benne eljátszani.” Így aztán nem csoda, hogy az első komoly átépítésre már a nyitás után öt évvel sor került, és már akkor is ugyanazokat a problémákat akarták helyrehozni, melyekkel a szakemberek a mai napig küzdenek. De nézzük sorjában.
1911 – az építkezés, és az első megépült változat
Az épület tervezői Komor Marcell, Jakab Dezső és Márkus Géza. A nézőtér sugaras, amfiteátrum-szerű kialakítása, ami akkoriban nálunk újdonságnak számított, Komor és Jakab elképzeléseit tükrözi. Ugyanakkor – bár érdekes lenne – nem tudni, hogy a színpad és a nézőtér valamint a hozzájuk kapcsolódó kiszolgáló terek egymáshoz való szerencsétlen aránya alapvetően az építészek szándéka, vagy az építtető elvárása szerint alakult így. A végső kialakítást nagyban befolyásolta, hogy a színház építtetésére és működtetésére felvett 1.300.000 korona kölcsön már az építkezés közben elfogyott. Így a tervekhez képest kénytelenek voltak alaposan leegyszerűsíteni az épület külsejét. Más munkáinak fényében szinte biztos, hogy a megépült változat külső kialakítása Márkus Géza munkája.
A legszembetűnőbb változás a főhomlokzaton látható, de máshonnan is lehagytak tornyokat, kupolákat, díszítőelemeket. Ahogy Komor Marcell ír erről:
„Papíron szépen megoldottuk e grandiózus problémát: elgondoltuk, hogy milyen lesz. A megvalósítás elé már anyagi akadályok tornyosultak, és a sok szép gondolat papíroson maradt.”
Így maradtak le az ablakok feletti frízek, a bejárat feletti szoborsor, és az ablakok íves lezárásából zeneszerzők (Wagner, Beethoven, Mozart, Erkel, Goldmark és Offenbach) portréi.
Ami a belső kialakítását illeti, az épületbe lépve, a mai is ismert dongaboltozatos előcsarnok (e fölött van a nézőtér erkélye) fogadta a látogatókat. Fényt, a neves üvegfestő, Roth Manó üvegablakain keresztül kapott a helyiség. Alatta pedig az alagsorban étterem volt.
A nézőtéren érvényesült Komor Marcell elképzelése, mely szerint, míg az egyéb közönségforgalmi terek elviselik a díszítő motívumokat, a nézőtérről „ki kell vonulnia a kicsinyes részletművészetnek”. A gazdagon díszített, kárpitozott, aranyozott felület ugyanis elvonja a közönség figyelmét az előadásról. Emellett a népoperai szellemhez is jobban illett az egyszerű belső, és nyilván ez volt a legolcsóbb.
Így aztán a Népopera nézőterének egyetlen dísze megnyitásakor a színpadnyílás oromzatán Pór Bertalan 11 méter széles pannója volt. Ez sajnos már valószínűleg az első átalakítás során elveszett. Vázlatai ismertek.
Hogy a kortársakra milyen hatást tehetett az épület, jól érzékelteti Bálint Aladár a Nyugat hasábjain megjelent beszámolója az első estéről:
„Régi operaházakra gondoltam, amikor beléptem Márkus Dezső új színházának nézőterére, duzzadt, pompázó, nehéz díszletekre, aranyozott falakra, felhők között lebegő festett múzsákra és egyebekre. A kontraszt majdnem lesújtó. Hosszú és aránylag alacsony dongaalakú bolthajtás borul a nézőtérre. A térhatás imponáló, különösen imponáló volt a roskadásig megtelt nézőtéren zsibongó embertömeg, amely betöltötte, meleggé, egésszé tette a hangsúlyozott dísznélküliség miatt különben nagyon hideg belső architekturát. Ezt a hidegséget sok kvalitása mellett is sajnos csak fokozta Pór Bertalannak a színpad felett elhelyezett nagy képe.”
Beszédes sorok. Ettől függetlenül beindult a nagyüzem. Sorra mentek az előadások, és időnként olyan igazi nagyságok is megfordultak a Népopera színpadán, mint Bruno Walter, az Orosz Balett, Titta Ruffo vagy Leo Slezak. Emellett komoly, nagy apparátust igénylő műveket is bemutattak, többek közt a Lohengrint, a Tannhäusert és a Parsifalt. Márkus Dezső igyekezett komoly színházat csinálni, de kellett is, mert a főváros felé elképesztő feltételeket vállaltak: Az év nyolc hónapjában, minimum heti öt előadás, egészen olcsó helyárakkal, emellett állandó társulat fenntartása. Ezt nyilván csak úgy lehetett volna önerőből működtetni, ha sikerül folyamatosan nagyrészt teltházakat vonzani. De mint ma már tudjuk, ez a majd’ kétmilliós Budapesten is nehéz feladat, az akkor 880 ezres városban pedig szinte reménytelen vállalkozásnak tűnik. Három évig bírták.
1917 – az első átépítés
A Márkus-éra után a főváros vette kezelésbe az épületet, és sorra érkeztek a máshol már bizonyított színházi szakemberek, hogy a Tisza Kálmán téri épület ügyét sikerre vigyék. Előbb az 1916-17-es évadra Beöthy László a Király- és a Magyar Színház sikeres tulajdonosa, majd 1917-től négy évre Faludi Gábor, a Vígszínház igazgatója bérelte az épületet. Beöthyék a fehér falakat pompeji-vörösre festették és valamit javítottak a színpadtechnikán. Az igazi nagy változás azonban az évad végén kezdődött. Faludiék 1917 nyarán alig három hónap alatt kibővítették a színpadot, miközben majd’ ezerrel csökkentették a férőhelyek számát, és igyekeztek javítani az akusztikán.
A tervező Vágó László volt. Mivel az épület alapvető kialakításán csak súlyos bontással lehetett volna változtatni, a színpadot nem oldalt és hátrafelé, hanem az amúgy is hatalmas nézőtér felé bővítették. Ennek érdekében trükköt alkalmaztak: meglévő színpadnyílás előtt mintegy 3,5 méterrel létrehoztak egy új, tágasabb második portált. Ezzel együtt természetesen a zenekari árok is a nézőtér felé tolódott. Ezzel az átalakítással vasfüggöny vonalához képest a színpad összességében 4 méterrel bővült. (Ekkor jött létre a két portál közötti, a helyi zsargonban ma csak „tűzoltó lyuknak” nevezett színpadi oldaljárás, melynek a folyosóról, zenekari árokba vezető lejáró mellől nyitottak bejáratot.)
Azzal, hogy a színpad a nézőtér felé terjeszkedett a földszinti ülések száma csökkent. További székek eltávolításával növelték a széksorok közötti és az oldalsó közlekedő folyosókat. De az ülések mögött hátul is hagytak helyet. Ekkor került a földszint hátuljára és fölé az erkély homlokzata elé a ma is meglévő páholysor. (A nézőteret az átépítés előtt mutató fényképen látható, milyen volt nélküle a belső tér.) Az akusztika javításának érdekében parafával borították a falakat és a mennyezetet. A visszhang csökkentésének érdekében díszítésekkel és más elemekkel is igyekeztek tagolni az egybefüggő sima felületeket. Az erkély hátsó falát három nagy boltívvel osztották meg, és szintén az akusztika miatt páholysor került föl, az emelet leghátsó sorába is. (Mint kiderült, ezek sem oldották meg a problémát.)
Ezen kívül teljesen átalakították a nézőtér arculatát. Az igényes polgári szórakoztatást képviselő Faludiék koncepciójába a puritán, hideg belső nyilván nem fért bele, és ahogy Pór Bertalan pannója végleg eltűnt az új színpadportál mögött, úgy veszítette el egyszerűségét az egész auditórium. A színpad oromzata, a páholyok oldala és minden lehetséges felület gazdag díszítést kapott. Dór oszlopok és timpanon, virágos ornamentika, méretes lámpatestek és címeres drapériák. Az oldalfolyosókat és a fogadócsarnokot barátságosabb színűre festették, dísznövényeket helyeztek el. Jó gazda módjára, minden módon igyekeztek vonzóbbá és kényelmesebbé tenni a helyet. Végső döfésként az épület új néven, Városi Színházként működött tovább. A Népopera-kaland véget ért.
1949 – belső átépítés
A következő átépítésig változatos volt a színház élete. Nagy sikerű, teltházas produkciók mellett, jellemző volt a hosszabb-rövidebb időközönként bekövetkező bérlőváltás. Végső soron senki sem tudta gazdaságosan működtetni az épületet. Különböző színházi vállalkozók mellett működött itt az Operaház, volt varieté és befogadó színház. Végül a Városi Színház 1940-től Magyar Művelődés Háza néven fővárosi kezelésben funkcionált. A nem színházi programok is rendszeresek voltak. Tartottak itt kongresszusokat, vöröskatona-estet, Petőfi-centenáriumot, Gyöngyösbokréta-ünnepet. Gyűlésezett a Keresztény Nemzeti Liga, a nyilasok, és robbantottak az antifasiszták. A mélypontot talán 1944 ősze jelentette, amikor többek közt ide gyűjtötték a transzportra váró zsidókat. Végül az épület a háború után ismét Városi Színház néven egy ideig – igen sikeresen – moziként szolgált. Akár napi három alkalommal is megtelt a hatalmas nézőtér.
A fordulópontot az színház történetében valószínűleg a nagyterem újabb átépítése jelentette. Egyre határozottabb volt a szándék, hogy az épület gazdája az Operaház legyen. Ennek jegyében végezték az átalakítást, melyre 1949 őszén került sor. A sok mindenre használható, de igazi funkcióját még mindig kereső épület ekkor vált jó minőségű színház- és koncertteremmé.
Az átépítés terveit az Európa szerte elismert színházépítő, Kaufmann Oszkár készítette. A nagytermen lényegében itt végeztek először komoly akusztikai elemző- és tervező munkát, mely a magyar hangtan mindmáig legnagyobb alakja, az akkor harmincas évei elején járó Tarnóczy Tamás nevéhez fűződik. A cél az volt, hogy a korábbi próbálkozások ellenére még mindig rossz akusztikájú termet végre az igényesebb zenei események számára is használhatóvá tegyék. Ennek köszönhetjük azt a belső kialakítást, amely az Erkel Színházat ma is jellemzi.
A munkálatok során a nagyterem előző átépítésekor kialakított díszítőelemeit, a boltíveket és az erkély hátsó páholyait elbontották. A zenekari árkot tovább bővítették a nézőtér felé. A hangerő javítása érdekében pedig a színpadnyílás elé nagy, tölcsérszerű, a proszcénium páholyokat is magába foglaló fa hangvető került. A páholyok mindenütt faborítást kaptak, a szabad falfelületeken pedig – a földszinti mennyezet kivételével – párhuzamos ívekkel sűrűn és változatosan tagolt felszínt alakítottak ki. Ez különösen az erkélyen szembetűnő, ahol egyáltalán nem maradt sima felület.
Mindez első pillantásra stílusos belsőépítészeti megoldásnak tűnik, de alapvetően akusztikai célokat szolgál: A fa hangvető (mely funkciójában leginkább egy gramofontölcsérre emlékeztet) hatékonyan vezeti a hangot a nézőtér felé, a falak ívelt-barázdált felszíne pedig kiküszöböli a közöttük ide-oda verődő (vissz)hangot. A jobb hanghatás érdekében szerettek volna hozzányúlni a nézőtéri ülésekhez is, de erre végül csak a következő átépítéskor került sor. Az eredmény azonban így is önmagáért beszél: A zavaró visszhangokat kiküszöbölték, a terem utózengése 20 %-al megnőtt, a hangenergia átlagos szintje pedig 8-10 dB-el javult.
Mielőtt 1951-ben az Operaház kezelésébe került a Városi Színház, a hátsó üzemi-kiszolgáló traktust is bővítették. A főfalak áttörésével két emelet magasságban hátrafelé megtoldották az épületet. Ekkor épült a kiszolgáló épületrész teljes szélességében (sőt a tér felé azon is túl) húzódó, három szintet átfogó díszletraktár, és más helyiségek.
1959-1961 – a közönségforgalmi terek bővítése
A színház ebben a formában érte meg az 1956-os forradalmat. Mai szemmel furcsa, de még mindig az 1911-ben megépült homlokzat szolgált az események hátteréül. A következő nagyobb változásra az 1959-61 közötti átalakítás alkalmával került sor.
Miután a színházterem végre megfelelő formát kapott, ezeknél a munkálatoknál megpróbálták komfortosabbá tenni, és az egyre növekvő igényekhez igazítani a továbbra is szűkös, levegőtlen közönségforgalmi tereket. A tervező, Kotsis Iván így ír az akkori állapotokról:
„A jó nézőtérrel szemben kétségbeejtően primitívek voltak a közönség közlekedő- és tartózkodóhelyei, a büfék, toilettek, előcsarnokok, lépcsők stb., melyek nyilvánvalóan takarékossági okokból szűkösek és silány kivitelűek voltak. Hasonló kezdetlegesség tükröződött vissza a homlokzatokról is, melyek a nyers, hombárszerű tömeget giccses és klasszikus jelleggel kacérkodó szecessziós formákkal kívánták élénkíteni.”
Ezeket a problémákat igyekezett Kotsis a lehetőségekhez képest megoldani. Ezen kívül alapvető törekvése volt, hogy a meglévő és az újonnan építendő terek közötti átmenet feltűnésmentes és gördülékeny legyen. A színház szerkezetéhez most sem nyúltak hozzá. Így aztán megmaradt például az eredeti fogadócsarnok is. Az ezen kívül lévő homlokzati részt és a hozzá kapcsolódó oldalbejáratokat viszont elbontották. Helyükre három emelet magasságban egy 10 méter mély, robusztus előépítményt húztak fel, mely azon túl, hogy a korábbinál jóval több helyet biztosít a közönség számára, méreténél fogva egységes és tömbszerű homlokzatot ad az épületnek. Az égbe nyúló tetőszerkezet lényegében eltűnik mögötte.
Ekkor alakították ki a régi feljáró helyett az utcaszintről induló széles, ívelt lépcsősort is, mely a régi fogadócsarnokba vezet. Az új tömb igazi attrakciója azonban az első és második emeletet is magába foglaló, 420 négyzetméteres nagy társalgó lett, mely végre a nézőtér méreteihez illő, impozáns tartózkodó helyet adott a közönségnek. (Oldalfalaira a Bánk bán és a Hunyadi egy-egy jelenetét ábrázoló freskókat terveztek, de ezek nem készültek el.) Kazettás, szocreál hangulatú mennyezete fölött, a harmadik emeleten nyitott tetőteraszt alakítottak ki.
Mindezen kívül egy kisebb társalgót is létrehoztak a tömb második emeletén, az erkély közönsége számára. Ez tekintve, hogy a nagybüfé két emelet magasságba nyúlik, ablakaival nem az utcára, hanem a büfé légterébe néz. Aztán 1961 nyarán, a megnyitó előtt szétszedték a nézőteret. A padozat egy szintre emelése után az 1911-óta használatban lévő régi székek helyére a maiakhoz hasonló, halványzöld bársony bevonatú, párnázott ülések kerültek, amit a közönség kimondottan hálásan fogadott.
Ami a kivitelezést illeti, a KÖZTI tervei 1959 májusában készen voltak, az átadást a korabeli sajtó szerint 1960 őszére tervezték. Végül aztán 1961 szeptembere lett belőle. Ez a csúszás többek közt azért volt kellemetlen, mert miközben az új homlokzat épült, a színház játszott. Csak éppen a főbejárat helyett az oldalajtókat használták. A közönség pedig a szünetekben napsütésben, esőben, hóban mehetett ki, egyenesen a Köztársaság térre. Hogy a dolog mekkora fejtörést okozott az illetékeseknek mutatja, hogy 1961 májusában, az MSZMP budapesti Végrehajtó Bizottságának ülésén maga a főnök, Gáspár Sándor sürgeti az egybegyűlteket:
„[…] van néhány régen húzódó kérdés, amit feltétlen meg kell már oldani. Ilyen például itt előttünk az Erkel Színház. Törjék az elvtársak a fejüket az ideális megoldáson. Ha kell még társadalmi munkában is mozgósítjuk ide az embereket, az építkezés befejezése érdekében, de mondják meg az elvtársak, hogy mit lehet itt csinálni. Nagyon sürgős feladat ez.”
Az átadó végül három hónappal később megvolt. És bár még a következő évben is napirendi pont az Erkel felújításának befejezése, a színház lényegében elnyerte mai formáját. 1973-ban a társalgóban helyükre kerültek Bernáth Aurél monumentális faliképei a Szentivánéji álom és Az ember tragédiája. A 70-es évek második felében pedig az Operaház átmeneti bezárásából adódó ’egyszínházas’ időszakra készülődve beépítették a nagybüfé feletti tetőteraszt, mely azóta is üzemi terület. 80-as évek első felében aztán, a további helyigénnyel szembesülve, az eredetileg négy emeletes üzemi traktusra körbe egy további szintet húztak. Itt kapott helyet többek közt a házi színpad, több kisebb próbahelyiség és az új gázkazán.
Az Erkel Színház a 60-as években elérte működésének csúcsát. Az Operaház művészi és szellemi hátterével, a folyamatosan biztosított állami támogatással megvalósult végre az igazi, jó értelemben vett tömegszórakoztatás. A kitűnő akusztikának köszönhetően Mario del Monaco-tól Gilbert Bécaud-n keresztül a Nashville Teens-ig most már valóban szívesen jöttek ide a világsztárok. Rendszeresen közvetített innen a tv, de tartottak az Erkelben Táncdalfesztivált, és persze számtalan opera előadást. Az épület pedig lassan fogalommá vált. A rendszerváltás és az ismét ránk szakadó piaci viszonyok ugyan ezt a hírnevet megtépázták, és ismét elkezdődött a jól ismert bukdácsolás, mi mégis ugyanúgy ragaszkodunk az épülethez, mint elődeink annak idején.
Toldozzuk-foldozzuk, küzdünk érte. Talán mi sem értjük egészen pontosan, miért.
Ezzel történetünk végére értünk. Nem kívántunk minden apró részletet elmesélni az Erkel Színház építkezéseivel kapcsolatban. Csak a látványosabb momentumokat foglaltuk össze az 1911-es megnyitótól addig, míg az épület nagyjából elnyerte mai formáját. Nem tárgyaltuk a Színház 2007-es bezárását, majd felújítását és újranyitását sem tekintve, hogy ezekről bőségesen olvashat az érdeklődő az interneten. Bár igyekeztünk a lehetőségekhez képest pontos és megbízható összefoglalót nyújtani, ez az írás nem tudományos igényű munka. Az esetleges hibákért elnézést kérünk.
Jenny Gábor
(Via OSZMI: Magyar Színháztörténet II-III, Pálinkás Edit: „Múltjában nincs öröm, a jövőjében nincs remény” – A népopera építéstörténete, Józsa Anka: A 20. század jellegzetes színháztípusa, a népopera, Illényi András: Egy fizikus, aki megalapozta a hazai akusztikát – 100 éve született Prof. Tarnóczy Tamás, Vasárnapi Újság, a Színházi Élet, a Magyar Iparművészet és a Film Színház Muzsika)
