Ugyanabban az évben, 1813-ban született a 19. századi operajátszás két megújítója: Giuseppe Verdi La Roncoléban egy korcsmáros, Richard Wagner pedig Lipcsében egy rendőrtisztviselő fiaként. Mindketten hatalmas utat tettek meg és tekintélyes vagyont gyűjtöttek pályafutásuk során.
Wagner az tisztelőitől összeharácsolt pénzből saját művészetének templomát építette fel, hogy aztán a Wahnfried villa kertjében leljen örök nyugalmat, míg Verdi pénzének tekintélyes részét egy nélkülöző idős művészek számára építendő idősek otthonába fektette. Bayreuth-hoz hasonlóan a Casa Verdi ma is áll és működik, s éppen a zeneterem alatt helyezték el a mester velencei mozaikkal övezett sírját. Mindenki eldöntheti, melyik géniusz gesztusa áll hozzá közelebb, mindenesetre mindkettő élesen világít rá a komponisták világszemléletének különbségére.
Kevés meghatóbb, csendesebb, elmélkedésre és a világ múlandóságán való töprengésre alkalmasabb hely van Milánóban, a divatdiktátorok és a gazdag kereskedők városában, mint a Casa Verdi. Egy hely, ahol megállt az idő. Az idősek otthona látogatható földi halandók számára is vezetőkkel, akik a bejáratnál várják az érdeklődőket. A földszinti kötelező relikviákkal telezsúfolt helyiségekből felvezetik a betérőket a pihenő terembe, ahol az idős lakókkal – egykori csillagokkal, kóristákkal, muzsikusokkal – is lehet találkozni, valamint a zeneterembe, mely nem sokat változott az elmúlt évszázad során. Itt az emberre szinte rászakadnak az emlékek, az egykori lakók árnyai, akiket a világ vezető művészei nemcsak anyagilag támogattak, hanem házi koncertekkel is rendre megörvendeztettek. Itt még súlya van a mára értéküket vesztett hagyomány, a tisztelet és a művész szavaknak. Aki meg akar érteni-érezni valamit Verdi szelleméből, a zeneterem csendjében még megteheti. Noha a Casa Verdiben a gondos ápolószemélyzet mindent elkövet, hogy a bentlakók jól érezzék magukat, mégsem feledhető egy percre sem, hogy a ház egy elfekvő, a lakók szeméből kiolvasható a híres Vonnegut idézet:
„Tudtam, hogy rossz lesz megöregedni. (…) De azt nem is sejtettem, hogy ennyire rossz lesz.”
Mindezek tükrében egyetlen szóval lehet csak jellemezni a legnépszerűbb fiatal olasz rendező, Damiano Michieletto alapötletét, miszerint a Scala Falstaff előadásának színhelyét a 15. századi Windsorból a mai Casa Verdibe helyezte: briliáns.
Kötődik a városhoz, melyet a komponista utolsó éveiben otthonának tekintett, az pedig szép, tiszta és mély gondolat, hogy egy koros énekes az idősek otthonában még egyszer (utoljára?) átélheti élete kedves főszerepét. Az előadást nyitó némajáték alatt megelevenedik a Casa Verdi pihenőterme (Paolo Fantin nagystílű díszlete, mely már a /ko/produkció 2013-as salzburgi bemutatójának is éke volt) majd amikor az idős lakók vacsorázni indulnak, a bariton végigálmodja a Falstaffot. Michieletto nagyon ügyesen vágta ki magát a szinte megrendezhetetlen vígopera problémaköre alól.
Ám azzal, hogy megkerülte, valójában nem oldotta meg. Ő maga is különös időzavarba kerül, hiszen a megelevenedett játszótársak Carla Teti jelmezei alapján, mintha az 1893-as (természetesen Scala-beli) ősbemutató énekesi lennének. Ha ez így van Falstaff (azaz Victor Maurel) semmiképp sem lehet napjainkban a Casa Verdi lakója, lévén lassan 170 éve született… Nagyobb baj azonban, hogy a tíz szereplő jó része szinte állandóan színpadon van, jön-megy-pakol. Ezektől a pótcselekvésektől nem tudnak kialakulni a szituációk, s maguk az énekesek sem tudják megformálni szerepeiket, inkább csak részt vesznek az adott jelenetben. Mindezek ellenére a művészek látszólag jól szórakoznak – és szórakoztatnak. (Abba rossz belegondolni, hogy a kellemes este esetleg többet jelent számukra, mint egy végigvitt szerep…) Az állandó geg-parádé (és a köztük lévő üresjáratok) épp a lényegről, az operáról terelik el a hangsúlyt, mely így egyszerűen nem történik meg. Falstaff vízbedobása fontos történés, ha ehelyett kék konfetti eső hullik rá, értelmetlenné válik a mű egyik legdrámaibb része, a III. felvonás nyitómonológja. Szép, finom gesztus Annuska és Fenton első kettőse alatt bebotorkáló és egymásra találó idős pár (szintén Casa-beli nyugdíjas művészek), de amikor az utolsó felvonásban szintén hosszasan csoszognak, a néző már új ötletért kiált. Az pedig, hogy a Zárófúga alatt a leeresztett kortinára vetítsék, ahogy az otthon lakói felfedezik, hogy szegény Falstaff (aki természetesen együtt énekel a többiekkel) meghalt, miközben a vászon mögött hangosan pakolják ki az „erdő” bukszusait, több mint ügyetlenség.
A Falstaffot egyetlen esetben érdemes műsorra tűzni, ha van megfelelő címszereplő. Riccardo Muti 2001-ben, éppen Milánóban mutatta be az akkor mindössze 31 éves Ambrogio Maestrit, aki azóta (és feltehetően még a következő évtizedekben is) a szerep legkeresettebb gazdája. Maestri nem birtokolja a szerepet, hanem ő maga vált a szereppé. Nem játszik, nem csinál semmit, mégis minden gesztusa falstaffi. Néhány pillanatra emögött felsejlik egy nagy művész képe is, aki megfelelő rendezői irányítás mellett nagy drámai alakításra is képes lenne – ahogyan a függöny legördülte előtti utolsó gesztusként megfogja a kanapéján az opera kottáját és kinéz a közönségre, szemében zsigeri félelemmel, hogy egyszer végleg meg kell válnia kedves szerepétől, feledhetetlen pillanat. Valószínűleg hallott a Scala publikuma Maestrinél mívesebb hangú Falstaffot, ám még a hírhedten vájtfülű hallgatóság is mosolyogva tapsolt a művész és szerep otthonos egymásra találásának.
Mellette a „másodbariton” Ford szerepében a kissé fahangú Massimo Cavalletti úgy viselte magát, mintha világsztár lenne. Kényes áriája végén azonban csak a csillár robbant fel, nem a nézőtér. Carmen Giannattisio érdektelen, lebegő szoprán, akiből hiányzott a báj, mely arra lett volna hivatott, hogy megérintse Falstaffot. Ez az erotika sokkal inkább Annalisa Stroppa erénye volt, aki végre észrevehetővé tette Meg kissé mostohán megírt szerepét. Carlo Bosi hasonlóképp emelete ki a férfiegyüttesből a gyakran elsikkadó Doktor Cajust. Yvonne Naef pompás Quicklyt alakított. A jónevű Francesco Demuro Fentonként sajnos ma már nem tűnt luxusnak, párja, Giulia Semenzato üdítően bájos Annuska.
A zenekar élén Zubin Mehta apró gesztusokkal irányította az együttest. Érezhetően nem akart nagyot, vagy újat mondani a vígoperáról, az érthetetlenül lassú I. finálén kívül hagyta folyni az előadást, szépen kibontva minden hangszeres szólót, rábízta magát arra a zenekarra, amelyik valószínűleg a legjobban ismeri Verdi utolsó partitúrájának titkait.
