Cziffra György azok közé a művészek közé tartozik, akiktől haláluk után is tanulhatunk. Hogy ne csak a közkeletű sztereotípiák éljenek róla a köztudatban, fontos, hogy alaposabban megismerjük munkásságát – így tanulhatunk tőle igazán.
Cziffra Györgyről pedig több sztereotípia is él. Ezeknek nyilvánvalóan van alapjuk, tehát nem lehet őket tévedésnek nevezni – érdemes azonban árnyaltan, „csipet sóval” kezelni őket.
Az első sztereotípia az ösztönösség. Igaz, hogy Cziffra György született tehetség volt, aki roma muzsikuscsaládba született, tehát volt honnan hozni a zenéhez való viszonyulást. Ezek tehát olyan adottságok és körülmények, amelyek valószínűleg befolyásolták a sorsát, különösen indulását. De egyrészt nehéz lenne meghatározni, hogy miképpen (pl. van-e ezen körülményeknek közük ahhoz, ahogy Cziffra a nehézségeket viseli, ahogy mindig talpra áll – lehetséges, de érdemes óvatosan kezelni az efféle direkt következtetéseket); másrészt a gyermek Cziffra zenei neveltetése nagyon hamar kikerült a szülői körből, még gyerekként, szivacsként vett magába mindent, amit tanult. És kiváló tanároktól, a Zeneakadémia legjobbjaitól tanulhatott.
A másik sztereotípia a virtuozitás. Cziffra kétségkívül hihetetlen virtuóz, ez zongoratudásának, sőt egyéniségének egyik kulcseleme. De messze nem az egyetlen. Ha tehát besoroljuk őt a virtuózok közé anélkül, hogy megnéznénk, hogyan és mire használja páratlan technikáját, akkor a lényeget veszítjük szem elől.
Virtuozitásához bárzongoristaként hihetetlen improvizációs készségét is kénytelen volt kifejleszteni. De ismét: ez csak egy a sokféle adottsága közül. Mely persze megjelenik, amikor virtuóz átiratokat készít, vagy mikor érett művészként is improvizál, és a koncertek ráadásaként gyakran ezeket a látványos készségeit helyezi előtérbe, a közönség nagyobb örömére. De aki ezek alapján Cziffrát a ma is oly divatos billentyűkaszkadőrök közé sorolja (hadd ne mondjak neveket), az félreismeri az igazi Cziffra Györgyöt.
Mert Cziffra György mindenekelőtt egyéniség volt. Ez nemcsak azt jelenti, hogy izgalmas személyiség, saját stílussal rendelkező művész volt, hanem azt is, hogy nehezen kategorizálható.
Előadói stílusának több iskolához is köze van, de mindegyikből kilóg. Ha Beethoven-játékát hallgatom (pl. amikor Beethoven variációs műveit adja elő), akár Arthur Schnabel is eszembe juthat: elmélyült, nyugodt, lassan építkező előadásai a klasszikus iskola legjobbjait idézi. Scarlattit vagy Rameau-t megint másképp ad elő, persze nem úgy, ahogy a korhű előadók, de ezt hiba (és anakronizmus) is lenne várni tőle, sokkal inkább úgy, ahogy a francia zongoraiskola nagyjai és kevésbé ismert – bár kiváló – előadói (mint pl. a fiatalon meghalt Samson François). Legtöbben persze Liszt- és Chopin-játékát ismerik, és alighanem ez a legerősebben reprezentált két szerző Cziffra repertoárjában. Játékát hasonlíthatjuk Horowitzéhoz vagy Cortot-éhoz – de leginkább saját magához érdemes. Ám hasonlóan magas színvonalú és izgalmas az összes Schumann-előadása is. Ha mégis megszorítanának, hogy kire hasonlít leginkább, a régebbiek közül Arturo Benedetti Michelangelit említeném, a maiak közül pedig Gyenisz Macujevet: ők is rendkívül technikásak, sokoldalúak és besorolhatatlanok, nekik is félreismerhetetlen stílusuk van, és ők is előítélet nélkül, bátran mennek neki bármely zenének.
Cziffra talán a legbátrabb zongorista abban az értelemben: ahogy közelít a kottához és a zongorához. Amikor ő játszik, úgy érzem, nem a zongorázását hallgatom, hanem a zenét, melyet elképzel és technikailag tökéletesen visszaad (már csak ezért sem sorolnám az üres virtuózok közé, akiknél a technikán van a hangsúly, a zene pedig olykor bizony háttérbe szorul). Cziffránál mindig a zene a lényeges, a technika ennek áll szolgálatában. A fölényes, hasonlíthatatlan technikai tudás ehhez azt a biztonságot és természetességet adja meg, amihez nincs szüksége semmiféle maszkra (emiatt különleges a pedáltechnikája – Marczi Mariann egyszer azt írta, olyan, mint az autóversenyző, aki sose lép a fékre); emiatt gyöngyözik minden futam, emiatt érezzük az átmenő hangokat akár külön szólamnak. Ugyanakkor nagyon is színes a játéka, gondoljunk arra, ahogy Debussyt vagy Bartókot játszik.
Cziffra érti, értelmezi a zenét – majd a legnagyobb szabadsággal és technikai tudással elénk tárja.
Persze képtelenség pár szóban összefoglalni egyéniségének titkát, de nem is ez a célom, inkább az, hogy felkeltsem az érdeklődést, hogy érdemes Cziffra zongorajátékában elmélyülni: összevetni egy-egy adott művet különböző korszakaiból, olykor nem csak azt hallgatni, amitől, amiről híres – ilyenkor érhetnek a legnagyobb meglepetések.
Egy utolsó sztereotípia, mely némi átértelmezésre szorul: a művész és az ember, az egyéni, a történelmi sors és a muzsikusi pálya összemosása. Mert Cziffra nagyon is részese, emblematikus alakja a magyar történelemnek és művészsorsnak, a bároktól a büntetőtáborig, az 1956. október 22-i Bartók 2. zongoraversenyig és a párizsi emigrációig – és persze ebből is lehet tanulni, emberileg, és ezért is lehet nagyon tisztelni őt. De tévedés a művészi karrier és az emberi életpálya közt direkt összefüggést keresni. Ezt maga Cziffra tudta a legjobban: élete végéig megmaradt a zene iránt végtelenül alázatos zenésznek, nem voltak, nem alakultak ki sztárallűrjei, nagyvonalú és természetes maradt. A magam részéről ezért külön tisztelem – Cziffra György emberileg is bátran választható példaképnek.
Magyarország Kormánya a 20. század legkiemelkedőbb zongoraművészének centenáriumát hivatalos emlékév keretében ünnepli, az UNESCO pedig felvette a közösen ünnepelt évfordulók sorába. A Cziffra György-emlékév a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával valósul meg.
