Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a tenorista Hans Peter Blochwitzról.
Ki ne emlékezne Csukás István csodálatos figurájára, Bagamérire, az elátkozott fagylaltosra? Alfonzó zseniális alakításában generációk kedvence volt. A komolyzene világában is vannak művészek, akik szinte vonzzák a bajt. A nagyszerű tenoristát, Hans Peter Blochwitzot háromszor hívtuk meg a Fesztiválzenekarhoz: az elsőből baj lett, a másodikból nagy baj, a harmadikból katasztrófa. Nem kétséges, ő is el volt átkozva.
Pedig kiváló énekes volt, a legjobb lírai tenorok egyike, mind opera-, mind dalénekesként az abszolút élvonal. Elátkozottsága zenekarspecifikus volt, máshol nem történtek vele nagy galibák, de ha hozzánk jött, garantált volt a zűr. A pályája sem a szokványos karrier volt. A darmstadti Műszaki Egyetemen számítástechnikát tanult, még a PhD fokozatot is megszerezte. A mérnöki hivatás mellett hobbiból kezdett énekelni tanulni, már 35 éves volt, amikor az Anyegin Lenszkijeként először lépett színpadra a Frankfurti Operaházban. A világ akkor ismerte meg, amikor Peter Schreier őt kérte fel az általa vezényelt Don Giovanni Don Ottavio szerepére. Ha minden idők egyik legjobb Don Ottaviója egy ismeretlen tenoristára szavaz, nagyon jónak kell lennie. Az is volt, pár év múlva már versengtek érte az operaházak. Solti Chicagóba hívta a Máté-passió Evangélista szerepére, 1990-ben debütált a Metropolitan Operaházban, 1991-ben Belmonteként a Salzburgi Ünnepi Játékokon, nagy sztár lett belőle. Nemcsak gyönyörűen énekelt, igazi férfiszépség volt, göndör hajával akár egy Dürer-portré.
Elátkozottságának első tünetei 1993-ban Athénben jelentkeztek, ahova Mozart Ideomeneójának előadásaira hívták meg a BFZ-t. Ismerősként utaztunk Görögországba, hiszen a főváros új koncertterme, a Megaron 1991-ben a mi Così fan tutte-produkciónkkal nyílt meg. A Megaron a milliomos Christos Lambrakis ötlete, mondhatni gyermeke volt. Lambrakisé volt szőröstől-bőröstől a teljes görög újságpiac, amolyan királycsinálónak számított a görög politikában. Kiváló amatőr énekes volt, szép bariton hanggal, nemcsak a dalirodalmat ismerte tökéletesen, zenetörténésznek is elmehetett volna. Fejébe vette, hogy a komolyzenében még perifériának is csak jóindulattal nevezhető Athénból rangos komolyzenei centrumot csinál. Nem azt a stratégiát választotta, hogy a no-name helyi szimfonikus zenekart és provinciális operaházat támogatja, hanem felépítette (részben saját pénzéből) a világ egyik legszebb koncerttermét (teljes színpadtechnikával, hogy operaelőadásokra is alkalmas legyen), kineveztette magát az új kulturális centrum elnökének, és ott a legkiválóbb operaegyütteseket, zenekarokat és szólistákat léptette fel. Vendégeit tejben-vajban fürösztötte, emlékszem, 1993-ban a szuper luxus Hotel Grande Bretagne-ban laktunk (a szobaárak 250 dollárnál kezdődtek). A hallban összefutottam a Berlini Filharmonikusok igazgatójával, a mi Idomeneónk után őket várta Lambrakis, nem rossz társaság egy fiatal magyar zenekarnak. Arra a vacsoránkra is jól emlékszem, ahol Lambrakis egy szerinte ígéretes pályakezdő görög hegedűst mutatott be Ivánnak és nekem: Leonidas Kavakosnak hívták, ma szupersztár.
Blochwitz az Ideomeneóban Idamante szerepét énekelte. Nem koncertszerű, „igazi” operaelőadásokról volt szó: Lambrakis rendezőnek is nagyágyút hívott meg, Claus Helmut Drese-t, aki 1986-91 között, Abbado zeneigazgatósága idején, a Bécsi Állami Operaház igazgatója volt. (Köztünk maradjon: nagy név volt, de konzervatív, unalmas rendező). Amikor mi a zenekarral Athénbe érkeztünk, az énekesek már másfél hete próbáltak. Két nap volt még a premierig, amikor a délelőtti jelmezes próbára Blochwitz nem érkezett meg. Hívtuk a szállodában: semmi, nincs a szobájában. A próba lement Blochwitz nélkül, délután ugyanez: Blochwitz sehol, elnyelte a föld. Mindjárt itt a főpróba, mindenki ideges volt, kivéve a karmester Fischer Ivánt: majd csak előkerül. Igaza lett, másnap a főpróbán megjelent egy óriási mankóval, fél lábon ugrálva: eltörte a lábát, azért nem találtuk, mert kórházban volt. Helyettesítésről szó sem lehetett, gyorsan át kellett rendezni Idamante jeleneteit úgy, hogy a mozgása minimális legyen. Éjszaka járógipszet kapott, a premieren már pár lépést is tudott tenni, igaz, járása Stevenson klasszikus kalóz történetének, a Kincses szigetnek falábú szakácsára emlékeztetett, csak az nem tudott ilyen szépen énekelni.
Lementek az athéni előadások nagyszerű kritikákkal (bár volt, aki megjegyezte, hogy Idamante alakja kicsit statikusra sikerült), jött pár héttel később két budapesti koncertszerű előadás a Zeneakadémián. Egy héttel a koncertek előtt telefonált Blochwitz: tüdőgyulladása van, nem vállalja. Athéni elátkozottsága Budapestre már ragályos lett, másnap az Idomeneót éneklő Philipp Langridge is lemondott, nem volt sem Idomeneo, sem Idamante, a két főszereplő nélkül bajos előadni egy operát. Isteni csodával sikerült elsőrangú helyetteseket találni, Idomeneo szerepére az angol David Rendallt, Idamanténak feleségét, a mezzo Diana Montague-t. (Ez magyarázatra szorul: Idamantét énekelheti tenor és mezzo is, Mozart eredetileg kasztrált szopránnak írta a szerepet – ezt ma mezzók éneklik -, majd ő maga átdolgozta tenorra is.)
A házaspárt a zenekari stáb asszisztense, Bauer Rita várta a repülőtéren. Blochwitz ragályos átka Ferihegyig is elért: jött a telefon Ritától: rendben megjött a két énekes, magukkal hozták két hónapos gyereküket is, Montague épp szoptat a váróteremben, mert a gyereknek nincs útlevele, nem engedik át a határon. Mondtuk Ritának, hogy rajta múlik a produkció sorsa, oldja meg. Utólag kiderült, hogy végigbőgte Ferihegyet, ki fogják rúgni, ha nem intézi el a bébi beléptetését, olyan nagy show lett belőle, hogy inkább beengedték a gyereket is, csak hagyja már abba.
A két budapesti előadás végül rendben lement, bár a jegyszedők nem értették, miért tologatnak a koncert alatt egy babakocsit a Zeneakadémia folyosóján, a közönség pedig azt nem, miért hosszabb a szünet a szokásosnál. Azt mégsem jelenthettük be, hogy türelem, Idamante még szoptat.
Schubert: A patak bölcsődala – Hans Peter Blochwitz
Az ember azt hinné, ezt már nem lehet überelni, de Blochwitz hozta a formáját, aki el van átkozva, az el van átkozva. 1996-ban, már a darab nyári Philips lemezfelvételére készülve, műsorra tűztük Liszt Faust-szimfóniáját. A majd 75 perces grandiózus műnek két változata van. Az eredeti csak zenekart alkalmaz, a három évvel később született átdolgozásban a megváltás, megdicsőülés aláhúzására Liszt tenor szólót és férfikart is használ. Blochwitzot a rövid, de kényes tenor szólamra kértük fel. A szimfóniát általában úgy adják elő, hogy a kórus és a szólista végig a színpadon van, jóllehet csak az utolsó pár ütemben énekelnek. Fischer Iván a drámai hatást fokozandó kitalálta, hogy csak az utolsó pillanatban, egyfajta meglepetésként jöjjenek be, értelemszerűen a zene alatt. A terv az volt, hogy mivel a Zeneakadémia kórus ülésére mindkét oldalról be lehet menni, a kórus fele az egyik, másik fele a szólistával a másik oldalról vonul be, középen találkoznak, a közönség felé fordulnak, és abban a pillanatban indul a csodálatos tenor szóló és a kórusos megdicsőülés. Fantasztikus finálé.
A főpróbán Iván vagy tízszer elgyakoroltatta a bevonulást, mígnem minden tizedmásodpercre klappolt, mindenki tudta, mikor kell indulnia be a színpadra, milyen gyorsan kell mennie ahhoz, hogy a két csapat a Liszt által előírt zenei pillanatban találkozzon, és kezdje a finálét. Jött a koncert, az első 72 perc tökéletes volt, hátra volt még a megdicsőülés. A nézőtérről azt lehetett látni, hogy a kórusülések bal oldali ajtaja kinyílik, a jobb oldali nem. Balról elkezdenek méltóságteljesen bevonulni az énekkar tagjai, a jobb oldali ajtó rázkódik, mögüle eszeveszett dörömbölés hallatszik. A balról jövő énekesek rémülten látják, hogy jobbról senki nem jön (a szólista sem), egy részük visszafordul, másik részük tétován továbbmegy. Jobb oldalon valakik óriási robajjal kívülről betörik az ajtót, a nyílásban megjelenik Blochwitz, kétségbeesetten Ivánra néz és kérdőn széttárja a karját: most mi a fenét csináljak? Körülbelül ekkor ért a zene a megdicsőüléshez, de se kórus (pár lézengő ritteren kívül a bal oldalon), se szólista (az ajtónyílásban várja az instrukciókat), a közönség hangosan nevet. Ha van katasztrófa, ez az, Iván leinti a zenekart. Általános közröhejtől kísérve az énekkar tovább bénázik, végül nagy nehezen mindenki eljut a helyére, Blochwitz is. Iván újrakezdi a finálét, de a helyzet már menthetetlen, alighanem ez volt a Faust-szimfónia első előadása, amely röhögésbe fulladt, Faust és Gretchen majd legközelebb dicsőülnek meg, ami késik, az nem múlik.
Utólag kiderült, hogy egy lelkiismeretes jegyszedő délután megkérdezte az ügyelőt, el van-e adva a kórusülés is, lesz-e ott is közönség, majd a nemleges választ hallva, was sicher ist sicher, kulcsra zárta a jobb oldali ajtót, senki illetéktelen ne mehessen be, rend a lelke mindennek.
Blochwitzot ezek után nem hívtuk többet, nem szerettük volna, ha kitör Budapesten a bubópestis, vagy leég a Zeneakadémia, jobb óvatosnak lenni. Pedig igazán jó énekes volt.
