Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten az amerikai és orosz szakszervezetekről.
Külföldi zenekarigazgató kollegáimnak gyakran kellett mesélnem a Fesztiválzenekarról. Tudni akarták, mi a sikeres reformzenekar titka, mit csinálunk másképp. Beszélhettem én bebetonozott állások helyett kétéves szerződésekről, frusztrált zenészek helyett elkötelezett muzsikusokról, államilag kinevezett vezetők helyett autonóm szervezetről, egyik sem érdekelte őket annyira, mint a szakszervezet, mármint az, hogy a BFZ-ben ilyen nem működik. Ha volt valami, amit nagyon irigyeltek, az ez volt.
Ha a BFZ-nél nem is volt szakszervezet, mi is találkoztunk vele, mikor így, mikor úgy. Két ilyen találkozásról lesz ma szó, egy New York-iról és egy moszkvairól.
Amikor a BFZ első fellépésére készült a Carnegie Hallban, az amerikaiak által küldött költségvetésben a szokásos tételek mellett megjelent egy „rakodás” rovat is. Nem kis összeg volt, ha jól emlékszem 5.000 dollár. Visszakérdeztem, ez mi akar lenni. Jött a válasz, hogy a hangszerek bevitele a kamionból a színpadra, majd koncert után vissza a kamionba.
Minden turnénkra két műszaki munkatárssal utaztunk, a hangszereket ők rakodták ki-be, jeleztem, hogy ez felesleges, majd mi magunk megoldjuk. Nem tudtam, milyen vékony jégre tévedtem, jött egy kioktató levél, hogy a rakodás a Local One kizárólagos joga, embereink hozzá sem érhetnek a hangszereinkhez. Fogalmam sem volt, mi az a Local One, szégyelltem bevallani tudatlanságomat, nekiálltam utánakeresni az interneten. Elképesztő dolgokat tudtam meg, az ember tényleg nem tudta, sírjon vagy nevessen.
Kiderült, hogy a New York-i színházak, operaházak, koncerttermek és tévéstúdiók színpadi munkásait tömörítő Local One a Színházi Színpadi Dolgozók Szövetsége nevű szakszervezet New Yorki-i részlege, a Local One („egyes számú egység”) arra utal, hogy a tucatnyi regionális szakszervezet közül ők alakultak meg elsőnek, még 1886-ban. Induláskor a cél a munkakörülmények javítása volt. Akkoriban egy színpadi dolgozó 50 centes napi bérért dolgozott heti 60-100 órában, volt min javítani. 1888-ban a szakszervezet sztrájkot hirdetett a Bowery Színházban. A színház sztrájktörőket hívott, a Hamlet előadásán a díszlet rádőlt a címszereplőre, majdnem meghalt. Óriási botrány után a menedzsment engedett, a Local One ekkor aratta első győzelmét.
A nagy áttörés 1916-ban történt, amikor a Local One új színházi törvényt harcolt ki, melynek értelmében a díszleteket biztonsági szempontból engedélyeztetni kellett a szakszervezettel. Ha a rendező azt kérte, tegyenek egy asztalt a színpadra, kérvényt kellett benyújtani a szakszervezethez és megvárni az ámenjét. Ettől kezdve a szakszervezeti gőzhenger megállíthatatlan volt, a Local One több és több, ép ésszel elképzelhetetlen jogosítványt harcolt ki, míg a mai szörnyszülötté nőtte ki magát. Sakkban tartja a kulturális intézmények vezetését, akik horribilis fizetésekkel igyekeznek megvenni a jóindulatát, nehogy sztrájkot hirdessen, megbénítva az intézmény munkáját, anyagi csődbe kergetve az állami támogatás nélkül működő, jegybevételfüggő szervezeteket. Az, hogy a helyzet abszurd, még finom megfogalmazás. A New York-i koncerttermekben nemcsak a hangszerek ki-be rakodása szakszervezeti privilégium, a zenészek maguk egy széket sem tehetnek fél méterrel arrébb, a kottapult világítását sem kapcsolhatják be egyedül. Ha a timpanista az üstdobot húsz centivel balra akarja tolni, hívnia kell a szakszervezetet.
A Lincoln Center színpadi munkásainak átlagjövedelme évi 290.000 dollár, a Metropolitan Opera kellékese 334.000 dollárt keres, a Carnegie Hall öt színpadi dolgozójából a rangidős jövedelme évi 422.599 dollár. Összehasonlításul: 2019-ben az USA-ban a kezdő tanári átlagfizetés 41.163 dollár, az orvosok átlagkeresete 206.500 dollár volt. A színpadi zongoratologató többet keres, mint a kórházi főorvos.
A Carnegie Hallnál maradva az álomfizetéssel alkalmazott színpadi dolgozók blokkolni tudják a koncertterem működését. 2013-ban a vezetés oktatási központtal bővítette az épületet. A Local One azonnal bejelentette: jogait itt is érvényesíteni akarja, a tantermekben a székeket, padokat, táblákat csak ők mozgathatják. Viccnek hangzik, de véresen komoly volt. Amikor a Carnegie Hall nemet mondott, a színpadi dolgozók sztrájkba léptek, elmaradt a 2013-as évadnyitó koncert, New York rangos kulturális eseménye.
Hogy ebből a szürreális helyzetből a vendégzenekarok mennyit látnak? Nem keveset. 2011-ben a Lincoln Center fesztiváljára meghívták a Fesztiválzenekar Don Giovanni-produkcióját. Az előadást videóra akartuk venni, garantálva, hogy a felvétel nem kerül kereskedelmi forgalomba. Jött a válasz, hogy inkább ők (értsd a Local One) készítenék el a felvételt, 3.500 dollár lenne. Nem volt bonyolult feladat, egy videokamerán a nyitány előtt meg kell nyomni egy gombot, az előadás végén kikapcsolni, ennyi, majd’ egymillió forint erre némileg túlárazottnak tűnt. Visszaírtam, hogy inkább mi magunk vennénk fel. Ennek sincs akadálya, felelték, de a kamerát csak akkor dughatjuk be a konnektorba, ha „konnektordíjat” fizetünk a munkától eleső szakszervezeti tagoknak, ez 3.000 dollár. „Majd akkumulátorról működtetjük a kamerát” – feleltem. Jött a válasz: „Az nálunk tilos”. Remélem, nem sokan olvassák blogomat New Yorkban, de a felvételt végül megcsináltuk svarcban, talán nem ment csődbe a Lincoln Center, nem venném a lelkemre.
És most az USA-ból ugorjunk át Oroszországba: a szakszervezetekkel, ha nem is ilyen húsba (pénztárcába) vágó módon, ott is kapcsolatba kerültünk, amikor 2009-ben meghívást kaptunk a Szimfonikus Zenekarok Világfesztiváljára. Az eseménynek ugyanis a Szakszervezetek Háza, Moszkva egyik leghíresebb (és előlegezzük meg a későbbieket, leghírhedtebb) koncertterme adott otthont.
Az épület Moszkva kiemelt műemléke, az 1770-es évek elején épült a város főkormányzója, Vaszilij Dolgorukov-Krimszki részére. 1774-ben a palotát megvásárolta a Moszkvai Nemesek Egyesülete, ettől kezdve itt rendezték a nemesi bálokat. 1784–87 között bővítették, ekkor készült el a 28 korinthoszi oszloppal díszített csarnok, amelyben 1860-ban az Orosz Zenei Társaság beindította a város első nagy koncertsorozatát. Az októberi forradalom után a palotát a Moszkvai Szakszervezeti Tanács kapta meg, innen a mai neve: Szakszervezetek Háza.
Csodálatos terem, nemcsak gyönyörű, az akusztikája is kiváló. Felsorolni is nehéz a világsztárokat, akik itt léptek fel, a műveket, amelyeknek itt volt az ősbemutatójuk. Liszttől Schumannig, Saljapintól Gilelszig a komolyzene gothai almanachja megfordult itt. Egy ilyen helyen fellépni önmagában is különleges élmény, az már csak hab volt a tortán, hogy koncertünket a Vedomosztyi, a befolyásos üzleti-politikai napilap az év hangversenyének választotta.
A Kékszakállú herceg várában Judit rémülten látja, hogy a herceg kincsein vércseppek vannak. A múlt árnya rátelepül a jelenre, nem menekülhetünk előle. Ha valahol ez igaz, Moszkva híres koncerttermében kétszeresen az. A sztálini diktatúra legsötétebb éveiben itt rendezték a pártkongresszusokat és a rituális állami díjkiosztó ünnepségeket, de itt ravatalozták fel az állami és pártvezetőket is, mielőtt átszállították őket végső nyughelyükre a Kreml falában. A hagyomány Leninnel kezdődött, de itt búcsúztak a moszkvaiak Brezsnyevtől, Csernyenkótól, Andropovtól, Szuszlovtól is. A legdrámaibb Sztálin búcsúztatása volt, három napig volt felravatalozva az oszlopcsarnokban. Az emberek egymást taposták, hogy még utoljára lássák a „népek bölcs vezérét”. Tízezrével érkeztek a gyászolók az egész országból, a kaotikus, hisztérikus helyzetben rengetegen életüket vesztették: agyontaposták őket. Hruscsov később hivatalosan 109 halottról beszélt, de biztos, hogy a valós szám ennek többszöröse volt, akár az ezret is elérhette.
Az oszlopcsarnok adott helyet a harmincas évek nagy koncepciós pereinek, 1931-ben az ún. mensevik-pernek, majd a három ún. moszkvai pernek, 1936-ban a Zinovjev–Kamenyev-, 1937-ben a Pjatakov–Radek-, 1938-ban a Buharin–Rikov-pernek. Halálos ítéletek tucatjait mondták ki a vérbírák a mai koncertteremben, a kínzások hatására akármit bevalló vádlottakat innen hurcolták a vérpadra. Az oszlopcsarnok hányatott története persze nemcsak ilyen rettenetes eseményekben bővelkedett, számtalan kiemelt rendezvény helyszíne volt, KGST ülésektől kezdve az 1984-es Karpov–Kaszparov sakkvilágbajnoki döntőig. Furcsa dolog koncertet hallgatni a teremben: az ember próbál a zenére koncentrálni, de nem tud nem gondolni az itt történtekre: vajon hol állhatott Sztálin ravatala, hol ülhettek a vádlottak Buharin perében?
A mai Oroszország persze már nem Sztálin diktatúrája, de a fejlődést hajlamosak vagyunk túlértékelni. Ha felmegyünk a Szakszervezetek Háza honlapjára, bámulatos részletességgel olvashatunk az itt lezajlott eseményekről, az esztrád zenészek 1939-es össz-szövetségi versenyétől az 1942-es országos úttörő szavalóversenyig, miközben egy árva szó sem esik a halálra taposott vagy kivégzőosztag elé küldött százakról. Amiről nem beszélünk, az nincs. Inkább csodáljuk meg a terem korinthoszi oszlopait, Csajkovszkij is milyen szépeket írt róluk támogatójának, Nagyezsda von Meck bárónőnek.
