Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten egy német hangszerkészítő mesterről.
Amikor 1992-ben az akkor állandósult Fesztiválzenekar igazgatója lettem, ahogy ma divatos szóval mondani szokták, kihívások tömege zúdult rám. Átszerződtetni sem volt könnyű a zenészeket: korábbi munkahelyükön nyugdíjas állásuk volt, mi csak két éves szerződéseket kínáltunk, igaz, némileg kedvezőbb anyagi feltételekkel. De abban a pillanatban, hogy a munkavállalóink lettek, a mi feladatunk lett gondoskodni a hangszereikről is.
A világban a szimfonikus zenekaroknál ezt különböző módon szabályozzák. Vannak tiszta helyzetek: egy timpanistától sehol nem várják el, hogy saját üstdobokat vegyen (négy kell belőlük) és a több mázsás hangszereket naponta szállítsa a próbákra és vissza, a hangszereket a zenekar vásárolja meg, a zenész csak használja őket. De az ütős-billentyűs szólamok tagjaitól sem követelik meg, hogy a nagydobtól a cselesztán át a xilofonig maguk hozzák otthonról saját hangszereiket, ez logisztikailag is megoldhatatlan lenne. A kisebb hangszereknél már nem ilyen egyértelmű a helyzet.
Magyarországon évtizedek óta az a szokás alakult ki, hogy a vonós hangszerekről a zenészek maguk gondoskodnak, a saját hegedűjükön, csellójukon játszanak, míg a fúvós hangszereket a zenekar biztosítja. Tetszik, nem tetszik, ezt a helyzetet örököltem én is, és amikor leszerződtettem a klarinétosokat, fagottosokat, harsonásokat, első kérdésük az volt, hol van a hangszerem. Nem volt sehol, semmink nem volt. Szerencsére minden fúvós zenésznek van otthon gyakorló hangszere, ideig-óráig megkérhettük őket, játsszanak a próbákon-koncerteken is ezeken, de ezek minősége sokszor problematikus volt, és a szokásjog alapján kötelezni sem lehetett őket erre. Olyan apróságról nem is szólva, hogy egy kürt szólam akkor szól igazán szépen, ha mind a négy zenész azonos márkájú hangszeren játszik.
Hamar megtanultam, milyen drága egy csúcskategóriás Schmid-kürt, vagy Buffet Crampon-klarinét (ebből noch dazu legalább kettő kell, eltérő hangolással), a kontrafagottról nem is szólva, az első két-három évben súlyos milliókat kellett fúvós hangszerek vásárlására költenünk és mivel a főváros csak a zenészek fizetését állta, a költségeket a zenekarnak magának kellett előteremtenie, majdnem belegebedtünk. A tetejében ez nem egyszeri feladat: míg egy vonós hangszer örök időre szól, az évek múlásával csak érik a hangja, a fúvós hangszerek elhasználódnak, idővel újakat kell venni.
A vonós hangszereknél elvben nem volt teendőnk: ezeket hagyományosan a zenészek maguk hozzák. De Magyarországon a muzsikusok soha nem kerestek annyit, hogy komoly hangszereket tudtak volna vásárolni és ha valami csoda folytán lett is volna pénzük, itthon nem volt minőségi kínálat. Nyílt titok volt, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a háború előttről megmaradt jobb hangszerek nyugatra vándoroltak, nem volt egy vámos sem, aki képes lett volna megkülönböztetni a kifelé vitt drága mestercsellót a visszafelé hozott olcsó tucatárutól, könnyen lehetett komoly vagyonhoz jutni, méghozzá valutában. Hogy a zenekar csellószólamának a hangja fakóbb, színtelenebb lett? Na bumm, állami zenekar vagyunk, ha nem tetszik, oldja meg az állam, vagy adjon olyan fizetést, amiből futja jobb hangszerre.
Nyilvánvaló volt, hogy ha a BFZ olyan zenekarokkal akar egy ligában focizni, mint Bécs, Berlin, vagy New York, ahol még a tuttisták is kiváló hangszereken játszanak, a koncertmesterek Stradivarijáról, Guarnerijéről nem is szólva, megoldást kell találni a vonós hangszerek problémájára. Reménytelen feladatnak tűnt: ha a márkás fúvós hangszerek drágák, a csúcs vonós hangszerek megfizethetetlenek, milliókba kerülnek, de nem forintban, márkában-dollárban. A zenészek között a hangszerkérdés állandó beszédtéma, érthető, ezzel keresik a kenyerüket. Emlékszem, amikor első japán turnénkon a szólista Anne Akiko Meyers megengedte, hogy csodálatos Guarnerijét kipróbálják muzsikusaink, a hangszert olyan átszellemült arccal adták körbe a hegedűsök, mintha a Grál-kehely lett volna.
Ha nem tévedek, a vendég szólistáktól hallottunk először egy fiatal német hangszerkészítőről, Stefan-Peter Greinerről, aki állítólag elsőrangú hegedűket és brácsákat csinál. Az osztrák hegedűs, Christian Tetzlaff különösen szépeket mondott róla, amikor lemezre játszotta velünk a Bartók-hegedűversenyeket. Futottunk néhány kört és kiderült: Greinert minden szakmabeli nagyra tartja, hosszú várólista van a hangszereire, egyetlen hegedűhöz jutni sem könnyű nála, többhöz pedig jóformán lehetetlen.
Felhívtam Greinert és találkozót kértem tőle, egy hét múlva már ott is voltam kis bonni műhelyében. Meglepett, milyen fiatal: 1966-ban született, harminc éves volt, de jó, ha húsznak nézett ki. Ő lenne a csoda-hangszerkészitő? Kötényben fogadott, épp egy hangolófej csigaformájú faragásán dolgozott. Körbevitt a műhelyben, hamar kiderült, hogy egy megszállott fanatikussal van dolgom, akinek a hangszerkészítés nem a munkája, hanem az élete, a lételeme. 14 évesen készítette első hegedűjét, mint a középkori céhinasok, végiglátogatta Európa minden fontosabb hangszerkészítő mesterét, saját bonni műhelyét 1995-ben nyitotta meg. 15 évig pihentetett fával dolgozik, egy-egy hangszer két év alatt készül el. Előbb kifaragja a hegedű részeit, majd ezeket egy évig a napon sütteti. Egyszerre öt-hat hangszeren dolgozik, évente 15 darabot fejez be, többről szó sem lehet, az már a minőség rovására menne. Vásárlóit gondosan lekáderezi, csak olyan jöhet szóba, aki jó gazdája-szülője lesz gyerekeinek, az épített hangszereknek. Minden második érdeklődő már az előkáderezésen elbukik, kevesen kerülnek fel a hivatalos várólistára, amely öt év. Ilyen helyzetben kérhetne akármennyit a hangszerekért, de ezt méltánytalannak tartaná. Hegedűit 12.000, brácsáit 15.000 márkáért adja, ebből tisztesen megél, többre nem is vágyik, boldog, hogy azzal foglalkozhat, amihez tehetsége és kedve van. A vásárlónak kötelezvényt kell aláírnia, hogy a hangszert nem adja el. Érthető, másnap két-háromszoros áron adhatna túl rajta. Ha a vevő anyagilag megszorulna, ő bármikor visszavásárolja a hangszert. Annak örül leginkább, ha hangszerei a nagy hegedűsök-brácsások kezébe kerülnek, vevői között van Kim Kashkashian, Leonidas Kavakos, Ning Feng, Henning Kraggerud, Ivry Gitlis, Isabelle van Keulen, a Casals- és az Alban Berg-kvartett.
Lenyűgöző volt, nem hittem, hogy még létezik ilyen szenvedélyes szakmaszeretet és alázat. Wagner mesterdalnoka, Hans Sachs lehetett ilyen szakmájában, cipészként, de nem Nürnbergben vagyunk a 16. században, hanem egy kis bonni műhelyben egy tejfölösképű megszállottal. Hogy tudnám rábeszélni, hogy a Fesztiválzenekart felvegye a várólistára, méghozzá az elejére és nem egy, hanem rögtön kilenc-tíz hangszerrel? Kilátástalannak tűnt, de belevágtam. Elmondtam, én egy fiatal zenekart képviselek és szeretnénk a vonós szólamokat az ő hangszereivel felszerelni. Arra, hogy egy szimfonikus zenekar vonós karának hangzását egyetlen hangszerépítő hangszerei határozzák meg, még nem volt példa, én legalábbis nem tudok ilyenről, ezt kipróbálni neki is izgalmas kihívás lenne.
Ráhibáztam, a szakmai kihívás volt ennek a bámulatraméltó csodabogárnak az érzékeny pontja. Egy nap gondolkodási időt kért, másnap rábólintott a javaslatra. Három éves szerződést kötöttünk, amelyben Greiner vállalta évente legalább három hegedű, vagy brácsa leszállítását, méghozzá úgy, hogy a hangszereket a „raktárkészletből” mi választhatjuk ki. Beelőztük az összes várakozót, a nagy sztárokat. Ragaszkodott hozzá, hogy évente eljöhessen Budapestre találkozni a már átadott hangszerek használóival, megbeszélni a tapasztalatokat, karbantartani és, ha kell, beállítani a hangszereket. Ha Németországban lépünk fel, ott lesz a koncerteken, minden zenész konzultálhat vele. Ha valaki nem teljesen elégedett a hangszerével, bármikor kicseréli egy másikra. Mint a gondos szülő otthonról kirepülő gyerekein, rajta tartotta a szemét mindenen, amit kiadott a kezéből.
„A siker hangjai” – a Deutsche Welle filmje Stefan-Peter Greinerről
Kellemes feladatként még tisztázni kellett, milyen sorrendben kapják meg a muzsikusok az elkészülő hegedűket és brácsákat. A legigazságosabbnak azt tartottuk, ha a szerencsére bízzuk, sorsolás döntött.
Greiner azóta a világ egyik legtekintélyesebb hangszerkészítője lett. Bonni műhelyét 2013-ban áttelepítette a hangszerkereskedelem központjába, Londonba. Amit mi annak idején 12.000 márkáért vásároltunk, ma 25.000 fontba kerül, az ötéves várólista nyolc évre nőtt. Tetzlaff, aki először mesélt róla, 1999-ben visszaadta kétmillió dollárra becsült kölcsön-Stradivariját a tulajdonosnak, ettől kezdve egy 17.000 dolláros Greiner hegedűn játszott. Úgy gondolta, ha már a Greinerrel lép fel, amit jobban szeret, méltánytalan lenne, ha Stradivarija a széfjében árválkodna, adják oda inkább másnak. Első hangversenye az új Greineren Torontóban volt, a műsorfüzetben még azt írták, Stradivarin játszik. Greiner dicséretére: a kritika hosszan ecsetelte, milyen varázslatos a legendás olasz mesterhangszer hangja.
