Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk. Ezúttal az utolsó pillanatokban bekövetkezett válsághelyzetekről lesz szó.
Az is sok fejfájást tud okozni, ha egy koncertre készülve a próbaidőszak alatt borul ilyen-olyan okból a gondosan előkészített terv: lemond a szólista, megbetegszik a karmester, nem érkezik meg a kiadótól rendelt kotta, de ilyenkor van idő alternatív megoldást találni. A legrosszabb az, ha a krach a legutolsó pillanatban üt be, amikor már gyülekezik a közönség, horribile dictu megy a koncert. Jöjjön most három ilyen történet.
Már nem emlékszem a pontos dátumra, valamikor 2000 körül lehetett, egy teljesen hétköznapi bérletes hangversenyre készültünk a Zeneakadémián, a karmester Fischer Iván volt. Minden dirigensnek megvan a maga rituáléja, mikor érkezik egy-egy koncertre, hogyan öltözik át, mivel üti el az időt a kezdésig. Van, aki az utolsó pillanatig a kottát bújja, van, aki a büfében a zenészekkel beszélget, van, aki az öltözőjében zongorázgat. Iván a későn érkező karmesterek közé tartozott, 35-40 perccel a kezdés előtt futott be. Rituáléja fontos része volt az erős kávé, kapszulás kávéfőzőjét egy Nespresso-butikot meghazudtoló választékkal a turnékra is magával vitte, külön erre készített utazóládában.
Az ominózus koncert előtt minden a megszokott mederben zajlott. Iván Csobánkán lakott, autón jött, hétköznap a zenekart szponzoráló Mercedes által biztosított csodaautóval járt, sátoros ünnepeken azzal a Trabanttal, amit heccből vásárolt akkor, amikor már mindenki szabadult a keletnémet műanyag kasztnitól. Másfél óra lehetett a kezdésig, a zenészek már gyülekeztek, amikor megszólalt a zenekari titkár mobilja. Iván hívta azzal, hogy baj van, nincs ideje magyarázkodni, úton van Csobánkáról, kéri, hogy szerezzünk egy színházi maszkmestert, legyen az öltözőjében, mire megérkezik.
Ha jól emlékszem, közös barátunk, a rendező Ascher Tamás segített maszkmestert találni, szinte egyszerre esett be Ivánnal az öltözőbe. Iván feje alaposan meg volt dagadva, a szája úgy nézett ki, mint egy ajakfeltöltésen átesett celebé, akinek tévedésből a feltöltő anyag kétszeresét adták be. Egyik szemén hatalmas lila monokli volt, a másikat ki sem tudta nyitni. Mint kiderült, úton Csobánkáról szóváltásba elegyedett egy arra autózó társasággal, akik egy kereszteződésnél megvárták, kirángatták a kocsiból, és agyba-főbe verték.
Ivánt ismerve a koncert lemondásáról szó sem lehetett, the show must go on. A közönség már gyülekezett, amikor átadtuk a terepet a maszkmesternek azzal, hogy tíz perce van, csináljon valamit. Utólag megemelem előtte a kalapomat, addig bűvészkedett, amíg úgy-ahogy rekonstruálta Iván eredeti arcát, igaz, a félcentis púder- és festékréteg miatt mimikáról szó sem lehetett, az első sorokban ülők pedig elgondolkodhattak azon, miért hasonlít Fischer Iván ma este a tévében tegnap látott amerikai horrorfilm zombijára. A koncert amúgy remekül sikerült.
Második történetünk helyszíne a frissen megnyílt Müpa. A konkurens budapesti zenekarok ekkoriban szembesültek azzal, hogy az alig ezer fős Zeneakadémia helyett egy másfélszer akkora termet kell megtölteniük közönséggel, nem is ment mindenkinek, pedig csak egyszer játszottak minden műsort, míg mi kétszer. A Müpa színpadának mérete változtatható, a zenekarok többsége a nagyobb színpadot kérte, mert ehhez ki kellett venni a nézőtér első három, A-B-C sorát, ennyivel is kevesebb székre kellett közönséget találni. A BFZ-nél a gond éppenséggel az volt, hogy sok érdeklődőnek nem jutott jegy, mi a kis színpadot kértük, mert így benn maradt az első három sor, 93-mal több jegyet lehetett eladni.
Mint mindig, a kezdés előtt 20 perccel kezdték beengedni a közönséget, egy perccel később kitört a botrány, az A-B-C sorokba szóló bérletesek hiába keresték a helyüket, a három sor hiányzott. A terem műszaki csapata rutinból a többi zenekar által kért színpadméretet állította be, elfeledkezve róla, hogy a BFZ kis színpadot kér, teljes nézőtérrel. Rohant hozzám a műszaki vezető, nyugtatgatott, hogy megoldják, az A-B-C sorok közönségét a nézőtér üresen maradó helyeire ültetik át, csak arról feledkezett el, hogy ilyenek a mi koncertjeinken nincsenek, nálunk csak azért nem lógnak a csilláron, mert olyan a Müpában nincs.
Választani kellett: hazaküldjük az első három sor közönségét, és valahogy kárpótoljuk őket, vagy várunk a koncerttel, amíg a műszak átépíti a termet. Két rossz megoldás, harmadik nincs. Az átépítésnél maradtunk, kérdeztem a műszaki vezetőt, mennyi ideig fog tartani, azt mondta, legalább háromnegyed óra, mondtam, hogy kap 20 percet, végül 25 percig tartott, nekem óráknak tűnt. Ha nem krízishelyzetről lett volna szó, érdekes lett volna élesben látni, hogy a színpad alatti süllyesztőben tárolt A-B-C sorokat hogyan emeli fel, tolja ki egy szellemes mechanika, de valahogy nem volt kedvem adózni a Müpa tervezőinek zsenialitása előtt, mint ahogy azt sem hittem volna, hogy egyszer még irigyelni fogom a konkurens zenekarokat, amiért náluk foghíjas a nézőtér.
Az ember azt hinné, a kezdés előtti utolsó pillanatban beütő krachnál már nincs rosszabb. Pedig van, a szünetben beütő krach, erről szól a harmadik történet. A helyszín ezúttal Florida, ahol a koncertélet szervezője a Floridai Koncertegyesület (Florida Concert Association). Az Egyesületet a sikeres impresszárió, Judy Drucker alapította 1991-ben. Judy a nemzetközi zenei élet legnagyobb sztárjait léptette fel, Horowitztól Isaac Sternig, a New York-i Filharmonikusoktól Gergijev Mariinszkij Zenekaráig. Először 2003-ben látta vendégül a BFZ-t, máig emlékszem a jól sikerült koncertre Miamiban és a koncert utáni vacsorára, ahova a házigazda Judy, aki akkor már 75 éves volt, az Egyesület legfontosabb szponzorait hívta meg. Ő volt a társaság középpontja, mindenki körülrajongta, az egykori szoprán énekesnő láthatóan élvezte helyzetét. Ezért is örültem, amikor 2009-es amerikai turnénk szervezője, a Columbia ügynökség újra beállított a turné programjába egy koncertet Miamiban, igaz, ekkor már nem Judy volt az Egyesület elnöke, 2007-ben nyugdíjba ment, de 79 évesen ebben végül is nincs semmi meglepő.
Két hónappal a turné előtt nyugtalanító hírek érkeztek több amerikai kollégától: Judy állítólag nem a kora miatt távozott, hanem a fenyegető csődhelyzet elől menekült, a meghirdetett 2009-es évad is veszélybe került. Írtam a Columbiának, azt felelték, hogy a helyzet tényleg aggasztó, de kezelni tudják. Azt fogják kérni a Koncertegyesülettől, hogy a BFZ honoráriumának felét már a koncert előtti nap, amolyan biztosítékként, utalják át a zenekarnak. Rábólintottam, Miami bennmaradt a turné menetrendjében. Egy nappal a hangverseny előtt meg is érkeztünk Floridába, kérdeztem a Columbia minket váró igazgatójától, átutalták-e a pénzt. Szabadkozott, hogy az utaláshoz a rendszer ún. IBAN bankszámlaszámot kér, az USA-ban ilyet nem használnak, a Koncertegyesület utalás helyett inkább csekket adna, méghozzá nem is a fél, hanem a teljes honoráriumról, másnap, a koncert szünetében vehetem át.
Jött a koncert, a szünetben hiába kerestem a Columbia emberét a csekkel, elnyelte a föld, telefonon is hiába hívtam, ki volt kapcsolva a mobilja. A dolog kezdett gyanús lenni, 70.000 dollárról volt szó, nem két fillér. Ha a zenekar a szünet után nem megy vissza a színpadra, abból botrány lesz, ha el is kezdjük magyarázni a megígért és nem hozott csekk történetét, ebből kabátlopás ügy lehet, nem kerülünk ki jól belőle. Végül is a Columbia a zenei élet patinás ügynöksége, a Florida Concert Association az USA egyik legrangosabb koncertrendezője, csak nem vernek át minket. Ivánt és a zenészeket nem is akartam idegesíteni a történtekkel, szóltam a zenekari titkárnak, hogy mehet a zenekar vissza a színpadra. Brahms 1. szimfóniája ment a szünet után, nagy kedvencem, de nem sokat hallottam belőle. Mellettem ült az első rész szólistája, a hegedűs Lendvay József, időnként kérdezett valamit, biztos nem értette, miért nem felelek, azt mégsem mondhattam, hogy félek, alighanem most vertek át 70.000 dollárral.
Koncert után, mintha misem történt volna, megjelent a Columbia felszívódott embere, gratulált a remek előadáshoz és sajnálattal közölte, hogy a Koncertegyesület anyagi nehézségei miatt nem tud fizetni, a Columbiát pedig, ahogy ez a szerződésünkben is szerepel, nem terheli anyagi felelősség azért, ha valamelyik helyi rendező nem fizeti ki a honoráriumot. Ha adhat tanácsot, pereljük be a Koncertegyesületet, ha szükségünk van jó ügyvédre, szívesen ajánl valakit, igaz, nem lesz olcsó.
A legszívesebben jól képen töröltem volna, napnál világosabb volt, hogy mentendő a koncertet, összejátszott a Koncertegyesülettel, de már nem volt mit tenni. A következő egy évben az amerikai csődeljárások avatott szakértőjévé váltam, több tucat rendelet szabályozza, milyen sorrendben-mértékben kell kielégíteni a károsultakat, mi a listán az elég lelombozó 23. helyre kerültünk. Két évig tartott az eljárás, a szerződésben kikötött 70.000 dollárból végül 19.000 dollárt kaptunk meg. Ügyvéd ismerőseim szerint még jól jártunk, egy hasonló ügy itthon nyolc-tíz évig tartott volna, és huszonharmadikként garantáltan egy vasat sem kaptunk volna. Hát igen, Amerikában nemcsak a fű zöldebb, még a csőd is jobb.
