A Fesztiválzenekar szimfonikus együttes létére viszonylag gyakran játszott operát, nemcsak koncertszerűen, de díszlettel, jelmezzel, operaházi módon is. Izgalmas produkciók születtek: Così fan tutte, Idomeneo, Don Giovanni, A török Itáliában, Falstaff, megannyi nagy siker, külföldön is. Ha mégis meg kellene mondanom, mely előadásokra emlékszem a legszívesebben, két kevésbé ismert műre szavaznék, Hans Krása Brundibárjára és Viktor Ullmann operájára: Atlantisz császára, avagy a halál nemet mond.
A darabokat két év különbséggel játszottuk, az Ullmann operát a 2007-es, a Brundibárt a 2009-es Mahler Ünnepen. Ami a produkciókat összekapcsolta, az a művek és szerzőik tragikus története. Krása és Ullmann is 1942-ben kerültek a theresienstadti koncentrációs táborba, ahonnan 1944. október 16-án együtt szállították át őket Auschwitzba. Krását már másnap, Ullmannt egy nappal rá gyilkolták meg a gázkamrákban.
A Csehország északi részén fekvő Terezint (németül Theresienstadt) II. József nevezte el édesanyjáról, Mária Teréziáról, aki katonai helyőrséget létesített itt. Az 1790-ben befejezett erődben működött a 19. században a Habsburg Birodalom hírhedt politikai börtöne, itt raboskodott rövid ideig a betyár Rózsa Sándor is. Volt tehát előzménye annak, hogy az ötezer lakost számláló kisvárost a Gestapo 1940-ben zsidó gyűjtőtáborrá alakította át. Terezin kivételezett hely volt, Hitler kulturális mintagettója, Mustersiedlung, mintatelepülés, ahogy nevezték. A zsidó Vének Tanácsa által irányított táborban iskolák, üzletek, könyvtárak, színházak, gyermekotthonok működtek, ez volt az egyetlen hely a Harmadik Birodalomban, ahol a zsidók kulturális tevékenységet folytathattak. 1941-től folyamatosan érkeztek az ide deportált zsidók, előbb csak csehek, később mások is. A város lakossága, amely tizenegy laktanyaépületben élt, egy időben elérte az 58.000 főt, egy akkora helyen, ahol azelőtt ötezren éltek.
Amikor az 1899-ben született Hans Krása 1942-ben Theresienstadtba került, már ismert zeneszerző volt, Dosztojevszkij A nagybácsi álma című novellájából készített operáját 1933-ban Széll György mutatta be a prágai Új Német Színházban. Krása a cseh főváros egyik legjelentősebb avantgárd színházában, a D35-ben ismerkedett meg a neves karikaturistával és dramaturggal, Adolf Hoffmeisterrel, az ő szövegkönyvére kezdett el dolgozni gyermekoperáján, a Brundibáron. A történet két testvérről, Pepicsekről és Anyinkáról szól, akik tejet vennének beteg édesanyjuknak, de a kintornás Brundibar megakadályozza, hogy dalukkal pénzt gyűjtsenek a tej megvásárlására. Ám az állatok, a Kutya, a Macska, a két Veréb és a gyerekek összefogása végül legyőzi Brundibárt, a finálé már a gyerekek diadalát hirdeti.
Krása és Hoffmeister a darabot 1938-ban adták be az Oktatási Minisztérium pályázatára. Bár a díjkiosztót a német megszállás okafogyottá tette, Krása maga kezdte el betanítani az operát a prágai zsidó árvaház gyerekeinek. A bemutatón 1942 novemberében már nem lehetett ott, augusztusban Theresienstadtba hurcolták. A sors iróniája, hogy ’43 nyarán az árvaházi gyerekek is ugyanerre a sorsra jutottak. Adta magát az ötlet, hogy az opera, immár a szerző jelenlétében, bekerüljön a gettó kulturális műsorába. A Brundibárt – hihetetlen, de így volt – ötvenötször adták elő. Ahogy a gettó lakóit folyamatosan szállították át Auschwitzba, új és új szereplők álltak be az előadásba, az állandóságot a verklist alakító 14 éves Honza Treichlinger jelentette, aki olyan zseniálisan játszotta szerepét, hogy minden előadáson megríkatta a közönséget. A terezíni gettóban 1941–45 között tizenötezer gyerek raboskodott, közülük alig ezer élte túl a háborút.
A theresienstadti Brundibar-előadásokról viszonylag pontos képünk van. Goebbels 1944-ben ugyanis elrendelte, hogy a „zsidóparadicsomot” fényképekkel és filmmel dokumentálják. „Der Führer schenkt den Juden eine Stadt” – „A Führer várost ajándékoz a zsidóknak”, ez volt a címe a filmnek, amelyet 1944. február 26-án kezdtek el forgatni, majd hosszabb szünet után augusztus 16. és szeptember 11. között fejeztek be. A teljes, másfél órás film azóta sincs meg, 38 részlet található belőle a világ különböző archívumaiban. Krása operája ideális téma volt a filmhez: jól lehetett mutogatni a nagyvilágnak, milyen vígan élnek a zsidó gyerekek a gettókban. Megrázó látni-hallani a filmen a Brundibar zárókórusát, ahol a gyerekek arról énekelnek, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz bűnhődik, és tudni, hogy akiket látunk, szinte kivétel nélkül a gázkamrákban végezték rövidre szabott életüket. Amikor 1945 márciusában a náci funkcionáriusok újabb vöröskeresztes küldöttség látogatására számítottak, elrendelték, hogy újra vigyék színre a Brundibárt. Az előadás elmaradt, a darabot már nem volt kinek betanítani.
A Mahler Ünnep Brundibár előadása a Müpában is megrendítő volt, a rendező Novák Eszter és a Budapesti Énekes Iskola, az Operaház és a Rádió gyermekkórusának tagjai gyönyörű előadást hoztak létre, de ahol igazán működött a dolog, az a gyerekközönségnek rendezett tucatnyi ismétlés volt a Holocaust Központban és iskolákban. Az opera előtt levetítettünk egy Sólyom András által rendezett tízperces filmet, amelyben Fischer Iván beszélt a darab keletkezéstörténetéről, a gyerekek már ennek ismeretében hallgatták a művet, tökéletesen átérezve az egyszerű történet mögött rejlő drámát, az opera happy endje és az auschwitzi valóság közötti elviselhetetlen ellentétet.
A BFZ filmje a budapesti Brundibár-előadások elé – rendező: Sólyom András
Krása operája kedves, szeretnivaló darab, ami magasabb dimenzióba helyezi, az Theresienstadt. Viktor Ullmann operája ugyanakkor remekmű, akkor is helye lenne az operaszínpadokon, ha nem a táborban született volna. Ullmann Schönberg tanítványa volt, de az Atlantisz császára átvezető zenével összekötött songjaival inkább Kurt Weill és Hanns Eisler stílusára emlékeztet, amelyben zseniálisan keverednek a groteszk és érzelmes elemek. A darabot Ullmann már Theresienstadtban írta, a szintén ott raboskodó Petr Kien librettójára. Alkalmazkodnia kellett a körülményekhez, ez magyarázza a zenekar összeállítását: a vonósokat bendzsó, zongora, harmónium, fuvola, klarinét, trombita, oboa, altszaxofon és ütőhangszerek egészítik ki. (A tábor láb nélküli, lepusztult zongorájáról több túlélő visszaemlékezéséből is tudunk.) A történet alig leplezett parabola az emberi életet semmibe vevő nácikról. Atlantisz zsarnok császárának értelmetlen öldöklését a Halál is megelégeli: sztrájkba lép. A császár először örül: katonái ezentúl halhatatlanok lesznek, de amikor hadserege haldokló sebesültjei hiába várják a Halált, engednie kell. A Halál azonban kemény feltételt szab: akkor veszi fel a munkát, ha első áldozata maga a császár lesz.
Ha a történet nem beszélne önmagáért, a zene segít: az egyik ária dallama a Deutschlandlied, a német himnusz eltorzított változata. Nem csoda, hogy az előadást betiltották, bár vannak visszaemlékezők, akik szerint erre már nem volt szükség, a háború végén a gettó élete annyira szétzilálódott, hogy alig voltak kulturális rendezvények. Az auschwitzi transzport indulása előtt Ullmann a tábor könyvtárosaként dolgozó Emil Utitz gondjaira bízta ott komponált darabjainak kottáit azzal, hogy azokat juttassa el barátjának, az író Hans Günther Adlernek. Utitz túlélte a koncentrációs tábort, és eljuttatta a kottákat Adlerhez, aki prágai zsidóként maga is előbb Auschwitzban, majd Buchenwaldban raboskodott. Adlert német anyanyelve miatt 1946-ban megfosztották cseh állampolgárságától (a vérlázító történet megérdemelne egy külön misét), Londonba ment, Ullmann kottáit évekig a lakásán őrizte. Később a kéziratok a baseli Sacher Alapítványhoz kerültek, de Adler az Atlantisz császárából megőrzött egy kotta- és egy librettómásolatot. Angol zenész ismerőse, Kerry Woodward ezekből rekonstruálta az operát, amelynek ősbemutatója 1975-ben volt Amszterdamban. A remekmű gyorsan utat talált az operaházak színpadaira, 1976-ben Brüsszelben, 1977-ben San Franciscóban és New Yorkban is bemutatták.
Azok közül, akikkel Ullmann az Atlantisz császára tervezett előadásán dolgozott Terezinben, egyedül a Halál szerepére felkért cseh basszista, Karel Berman élte túl a koncentrációs táborok poklát. Megmaradtak az opera próbafolyamatát nyomon követő jegyzetei is, ezeket a terezini múzeum őrzi. Sikerült tőlük megszereznünk a jegyzetek fénymásolatát, a budapesti előadások közönsége is láthatta őket a Mahler Ünnepen a Müpában, majd az ismétlő előadásokon a Trafóban. A karmester Fischer Iván és a rendező Lukáts Andor elsőrangú fiatal énekesgárdát kért fel a magyarországi premierre. Máig jól emlékszem a rendkívül dekoratív mezzo, Mester Viktória erotikus songjára, amelyet a rendezői instrukcióknak megfelelően egy zongora tetején fekve adott elő, Marlene Dietrich sem volt csábítóbb a Kék angyalban. Egyetlen férfi sem tudta levenni róla a szemét, nem volt ez alól kivétel a császárt éneklő, azóta szép nemzetközi karriert befutó bariton, Molnár Levente sem. Már a próbák során összejöttek, azóta is egy párt alkotnak, a gyerekük már hétéves. Azt hiszem, magának Ullmann-nak is tetszene a történetük, lám, a Halál mégsem erősebb az Életnél.
