Persze, persze, még mindig felajzza a kedélyeket a pár napja befejeződött, szinte az egész kontinenst lázban tartó labdarúgó-Európa-bajnokság felfűtött eseménysorozata, megannyi fantasztikus eseménye: hogyan búcsúzott a tizenhat között a győzelemre is esélyesnek tartott francia, portugál, német válogatott? Csalás volt-e az angolokat döntőbe juttató befújt tizenegyes a dánok ellen? Mi lehet az olaszok nem várt szenzációs játékának a titka? Miért játszott ilyen halványan a világ jelenleg legjobb játékosának tartott Mbappé?
És persze, persze már most felajzza a kedélyeket a néhány nap múlva Tokióban elkezdődő gigászi sportesemény, az olimpia. Latolgatjuk, hogy Hosszú Katinka visszakapaszkodik-e a csúcsra, hogy Kapás Boglárka beváltja-e az indulásához fűzött reményeket, hogy folytatódik-e a női kajakválogatott évtizedek óta tartó diadalútja, lesz-e atlétánk, aki be tudja verekedni magát a világ legjobbjai közé?
Elemzések és latolgatások, tanulságok és szurkolnivalók, visszatekintések és jóslások – ám a kettő között itt, Budapesten lesz a valódi, az előttünk születő, alakuló, lüktető, perzselő eseménysorozat, ma kezdődik a nyár egyik legnagyobb művészeti eseménye, az immár hagyományosnak tekinthető nemzetközi kamarazenei fesztivál, a Fesztivál Akadémia Budapest.
Ez is páratlan élményt ígér, amely velünk, a közönséggel, a szurkolókkal, az érdeklődőkkel, a különböző országok résztvevőivel válik teljessé, adja meg az egyszeri, „soha eddig nem volt, és soha ezután nem lesz” speciális élményét. Saját tapasztalatból mondom, hogy a fesztivál hatására megváltozik a kapcsolódásunk a világhoz, egymáshoz, mások leszünk valamennyien, akik játékosként vagy kottalapozóként, szervezőként vagy éjjeli őrként, kritikus megfigyelőként vagy élményre nyitott rajongóként veszünk részt rajta.
A fesztivál ide témája, címe, mottója a „Családfák”. De mit jelent ez? Hogy almafa, az érthető, fa, amin alma – jó, legfeljebb körte – terem. Ha tölgyfa, az is világos, ott terem a makk, amely a fejünkre pottyan. De mit jelenthet a zenében a családfa? Röviden? Szinte mindent. Jelenthet zeneszerző családokat. Jelenthet hangszer családokat. Jelenthet hangszerkészítő családokat. Jelenthet előadóművész családokat, műfaj családokat, stílusok és ízlések családját, és jelentheti mindezek összességének valami magasabb rendszerbe illő családfáját – amit éppen most készül reprezentálni ez a különleges zenei ünnep, a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által alapított Fesztivál Akadémia Budapest, ami ebben a pazar kavalkádban igyekszik rendet vágni, illetve segít, hogy mi mindannyian rendet vághassunk magunknak.
Akinek meg semmi kedve a rendvágáshoz, az egyszerűen csak gyönyörködjön a zene csodájában, mesés gazdagságában, mert vegyük tudomásul, hogy bár valóban rettenetes dolog ez a vírusjárvány, dühítő, ha kedvenc csapatunk kiesik a foci-Eb-n, és nehéz épp ésszel elviselni ezt a trópusi, léleknyúzó meleget, de az élet, a lét mégiscsak csodálatos dolog, ha ilyen zeneszerző- és előadózsenik a részei lehetnek.
Amíg itt vannak számunkra Bach, Mozart, Beethoven, Schubert és Bartók művei, amelyeket aztán olyan kolosszális előadók szólaltatnak meg mesterhangszereiken, mint Gidon Kremer, Joshua Bell, Patricia Kopatchinskaja, a megújult Kelemen Kvartett és a fesztivál többi csodálatos lendületű művésze, amíg a magyar színésztársadalom színe-java mond verset és prózát az egyes zeneművek között, addig biztosak lehetünk benne, hogy létezik valami igazabb, nagyobb, szentebb és végtelenebb egység, amelynek mindannyian a részesei vagyunk.
Magyarán: máig is elkápráztat Bonucci gólja a szögletrúgás után, már most előre lélegzet-visszafojtva drukkolok, hogy Lőrincz Tomi az olimpián se találjon majd a birkózásban legyőzőre, de az igazi mégiscsak az lesz, amikor néhány óra múlva Kelemenék előadásában megszólal majd Bartók duóinak első darabja…
