Egy Mozart-szonátánál sem árt, ha van az embernek érzéke az operához, a korhű előadás pedig csak félsiker, ha nem társul hozzá egyéni ízlés. A fiatal generáció elismert régizenésze, Jonathan Cohen és együttese, az Arcangelo a Fesztivál Akadémia vendége lesz július 19-én, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
– Csembalista, csellista és karmester, a Les Violons du Roy és az Arcangelo régizenei együttesek vezetője. Hogyan kezdődött a zenei pályája?
– Igen korán kezdtem zongorázni, nyolcéves voltam, amikor csellót vettem a kezembe. A barokk zenével azonban csak a Cambridge-i Egyetem hallgatójaként kezdtem komolyan foglalkozni. Szeretem a régi dolgokat, az egyetemen is a több százéves kampusz könyvtárai, a környező templomok vonzottak.
– Hiszen a barokk zene egy része, a szakrális művek is többnyire ilyen templomokban, nem hangversenytermekben szólalt meg.
– A templom kisebb térrel, intimebb atmoszférával rendelkezik, a kis részletek is jobban hallatszanak. Másfajta harmónia érvényesül a barokk muzsikában, mint a modernebb korok zenéjében.
– Régizenei specialistának tartja magát?
– Valóban szinte kizárólag a Beethovent megelőző korok zenéjével foglalkozom, de ne higgye, hogy ez kényszerű határt jelent. Nagyon sok minden történt az európai zenében 1600 és 1800 között, a műfajok megjelenésétől a modern zenekar kialakulásáig, amire rá lehet szánni egy életet.
– Meghatározó volt a karrierje szempontjából William Christie személye. Mit tanult tőle?
– Szerencsés vagyok, hogy karmesterként az asszisztense lehettem, egyben nagycsaládként működő a Les Arts Florissants együttes tagja. Egyre ritkább, hogy ez megadatik egy fiatal muzsikusnak, sok dirigens kikerül az egyetemről, megnyer valami karmesterversenyt, aztán ott találja magát, hogy Brahms-szimfóniát vezényel egy szimfonikus zenekarnak, akik persze azt a művet már ezerszer játszották. William Christie a zene drámaiságára tanított, ami természetesen elválaszthatatlan az opera műfajától, de egy Mozart-szonátának is lényegi eleme, hogy színpadra született. A zene elsődlegesen dráma, és ennek minden csínját jó volt William Christie mellett megtanulni.
– A régizenei mozgalom lényeges eleme volt a korhűségről való vita: hogyan kell úgy játszani, hogy az megfeleljen az adott kor gyakorlatának. Mára viszont úgy tűnik, hangsúlyos lett az a szempont is, hogy az előadó saját ízlésének is helyt adjon az interpretációban.
– Jól látja ezt a változást. A korhű előadásmódra törekvő régizenészek földalatti mozgalmat alkottak megjelenésükkor, a hatvanas években, rengeteg kutatómunka és gyakorlat után pedig lefektették annak az alapjait, hogy játsszuk Händel, Rameau, Bach vagy Mozart műveit úgy, hogy az hitelesnek hangozzon. Hatalmas tudást halmoztak fel ezen a területen, de az is kiderült, hogy abszolút bölcsesség nem létezik: minden bizonnyal a barokk vagy a klasszikus korban is többféle előadói gyakorlat élt egymás mellett. Mostanra a földalatti mozgalom a fősodor része lett, egy szimfonikus zenekarnak is illik többé-kevésbé korhű módon játszani. Létrejött egyfajta egyensúly az akkurátus historizmus és az egyéni interpretáció között, aminek nagyon örülök. A zenében sok kérdésben a korízlés, a divat dönt, amit aztán korszakonként újraértelmezünk. Yehudi Menuhin is szépen játszott Bachot, de azóta többet tudunk a helyes megszólalásról. Olyan ez, mint apáink trapéznadrágjai: ma már szörnyen festenek, pedig mennyire mentek akkor.
– Hogyan ismerte meg Kokas Katalint és Kelemen Barnabást, a Fesztivál Akadémia művészeti vezetőit?
– Több mint évtizede, a Végh Sándor alapította Prussia Cove nemzetközi szemináriumon találkoztunk először, és azóta is rendszeresen zenéltünk együtt. Nagyszerű muzsikusok és ragyogó emberek, akikkel mindig öröm együtt zenélni. Minden korszak zenéjében otthonosak, de széles ismeretekkel rendelkeznek a régizene területén is. Barnabásnak barokk hegedűje is van, amin nagyszerűen játszik. Együttesemmel, az Arcangelóval Bach-versenyműveket játsszunk majd velük. Várom, hogy Budapesten legyek.
