Július 16-án 20 órától egy szabadtéri, „fusion” koncerttel vár a Fesztivál Akadémia Budapest a margitszigeti Kristály Színtéren. Többek között olyan előadók lépnek fel, mint a Söndörgő vagy Roby Lakatos, de világhírű dobosunkat, Borlai Gergőt is hallhatjuk a fesztivál családi napján. Borlai szinte minden stílusban otthonosan mozog, legyen szó klasszikus zenéről, jazzről vagy a legextrémebb metál műfajokról. Legjobban persze akkor érzi magát, ha mindezeket vegyítheti, és közben gondolkozhat arról, hogyan teheti jobbá a zenét, illetve hogyan teheti őt a zene jobbá.
- hirdetés -
– Több műfajban is otthonosan mozogsz. Milyen stílusú koncertre, hangulatra számíthat a közönség?
– A Kelemen Kvartettel fogok eljátszani egy Bartók-tételt elég vad formában, ami mindenképpen egy bátor és különleges momentum zeneileg.
– A vad forma egész pontosan mit jelent?
Bartók zenéje elég sok progresszív zenének a gyökere, ami a részemről ebben az esetben egy szintén progresszívebb hozzáállást igényel a hangszeremen. Kevésbé a jazz, inkább a heavy metal, progresszív rock-féle módszerek azok, amelyek jobban alátámasztják az eljátszandó tételben a zenét.
– Milyen érzés számodra az, amikor klasszikus zenészekkel játszol? Hozzád közel áll a klasszikus zene?
– Ez mindig egy megtisztelő kihívás. Az egymásra hangolódás itt nekem mást jelent, mert ugye mindig egy fix szerkezetű zenét játszunk, ami egy klasszikus zenekar esetében hangról hangra meg van írva. Egyszer a szenzációs Vajda Gergő írt egy operát két klasszikus ütőhangszeresre, egy dobfelszerelésre és egy teljes nagyzenekarra. A huntsville-i operában játszottuk először el. Talán 18-20 oldalnyi hangról hangra megírt dobkotta szerepelt benne. Mindenképpen kihívás. A Kelemen Kvartettel játszandó Bartók-darab követhetőbb zene, kötöttebb ritmusokkal, és én sem írom meg hangról hangra, amit játszom. Kitaláltam egy struktúrát, amely a darab jelentős részében használható, de természetesen az írott arrange-okat alátámasztom.
– Ismét csak a több stílusra utalva: hogyan írnád le a klasszikus zene és a fúziós metál dobolás kapcsolatát?
Nem újkeletű dolog ez, számtalanszor volt már rá példa a zenetörténetben és a mai napig tulajdonképpen ez egy populáris fúzió. Sok progresszív zenekarnak volt/van klasszikus zenekaros koncertje, ami mindig egy látványos és szuggesztív előadás, pont a két műfaj ütköztetése miatt. A kombináció varázsa az, hogy miként támasztja alá, egészíti ki egyik műfaj a másikat, és a határon húzódó találkozás hogyan jeleníti meg az újonnan létrehozott zenét.
– Milyen irányban szeretnél még fejlődni, miket szeretnél kipróbálni? Kikkel szeretnél együtt dolgozni?
Igazából mindenkivel zenéltem/zenélek, akivel szerettem volna. Fejlődni mindig lehet, de mindenképpen van egy fókusz, hogy a technikai kvalitásomat szinten tartsam, lévén, hogy az ember sajnos öregszik, és nem tudja egy egész életen át fenntartani az intenzitást dobosként. A szellem szerencsére tovább gyakorolható.
– Hogyan gyakoroltatod a szellemed?
– Ez az állandóan zenén való gondolkodás, hogy miként tehetem azt jobbá, illetve a zene miként tehet jobbá engem.
– Ki a dobos példaképed – az élők közül?
– Nagyon sok van. Nem szeretnék neveket kiemelni, mert szerencsére sokan élnek még a legendák közül is, de az új arcokra is mindig kíváncsi vagyok, hogy merre fejlődik a világ.
– És mit látsz? Milyen irányokat, tendenciákat fedezel fel akár a dobolásban, akár úgy általában a zenében?
– Van egy tendencia, ami nem igazán tetszik, ez pedig a sport része a dobolásnak, ami egyre inkább a sebességről és a látványról szól. Nem tetszik a platformokon létrejött hangszeresek popularitása sem, mert egyáltalán nem a zenét közvetítik. Nem értem, hogy miért oktatnak olyan emberek zenét, hangszeres játékot, akik kizárólag a szobájukban szereztek eddig tapasztalatot – önmaguktól –, és életükben nem játszottak még zenekarban… Ez a folyamat elég rossz irányba vitte egy nagy részét a szférának, de nem lehet mit tenni. Szerencsére azok, akik igazán nagy hatással bírnak, mind egybandában zenélnek, vagy ott tettek szert hírnévre, vagy éppen ők maguk csináltak zseniális zenekart. Szóval, van remény. Azért a „Music is the Best” (Frank Zappa).
