Az HBO The Gilded age – Az aranykor című sorozatának nézői már tisztában vannak vele, mire is utal a cím, azt azonban talán kevesebben tudják, hogy Julian Fellows és csapata ismét valós eseményekhez nyúlt, amikor a forgatókönyvön dolgozott. Íme a „harc” és részletei – a sorozatban és a valóságban.
Aranykor a sorozatban
Az angol arisztokrata család és személyzetük életébe bepillantást engedő Downton Abbey olyan nagy sikert aratott a tengeren túlon – olyan rajongókkal, mint Michelle Obama -, hogy felmerült, készítsenek egy Amerikában játszódó sorozatot hasonló recept szerint. Bár több mint 10 évbe telt, de sikerült megszerezni a producerek jóváhagyását is, így érkezett meg 2022-ben Az aranykor című sorozat.
A Downton Abbey esetében bevált recept szerint kapunk csodálatos épületeket, szuperközeliket az ételekről, ruhákról, használati tárgyakről – gyakorlatilag minden korhű mütyürről. Itt az események 1882-től pörögnek, így a jelmezszekció kiélhette magát a hölgyek turnűrös ruháinak tervezésében. Abban is követték az elődsorozat példáját, hogy valós eseményeket és személyeket használnak amolyan lépőköveknek. Ezzel a nézőknek megadják az ismerősség és a valóság illúzióját is. A Downtonnál a kiinduló konfliktus például a Titanic elsüllyedéséhez kötődött, ahol odaveszett a birtok örököse. Mivel a hajón valóban számos arisztokrata utazott és közülük sokan lelték halálukat a katasztrófában, így ez jó alapnak bizonyult.
Az aranykorban az amerikai pénzarisztokrácia régi és új rétegeinek összeütközése áll a középpontban. A régi világot képviselő és köreiket gondosan őrző Rhijn-Brook család a sorozat íróinak leleménye, a velük épp szemközt lakó, újgazdag Russellékat azonban valós személyekről mintázták. A Vanderbiltek szolgáltak mintául a karakterekhez.
A Russell család befektetésekből, gyárakból és a vasútból szerezte a pénzét, ami arra is elég, hogy New York legelőkelőbb környékén építessenek palotát, a társaságba azonban nem juttatja be őket. A férj által megteremtett gazgadságot, a feleség társadalmi státusszal kívánja bebiztosítani. Ennek nyomán a nézők is megismerkedhetnek azzal a visszás helyzettel, hogy míg Amerikában lelkesen hirdetik, hogy nincs ariszokrácia, valójában ugyanolyan zárt hirerarchiában működik a társadalom, csupán itt a pénz diktálja a helyeket.
A valós történelmi személyek
Bertha Russell oldalán a legfelsőbb körökbe való bejutás számos fortélyán átverekedve magunkat eljutunk a New York-i társasági élet olyan valós alakjaihoz, mint Mamie Fish, Caroline Astor és lánya Carrie, a Livingstonok, a Rooseveltek, és a Vanderbiltek. Közülük a New York-i elit kapuinak őre, Mrs. Astor kap nagy szerepet. Az ő családja egyike volt a legbefolyásosabbaknak.
Nevüket még városrészek is őrzik, például Queens Astoriának nevezett része. Caroline Astor a város régi előkelőségei között egyfajta vezető szerepre tett szert, ő döntötte el, ki tartozik a New York-i legfelsőbb körökbe és ki nem. Létrehozta A négyszázakat, ami a legbefolyásosabb emberek listáját jelentette, akik szerinte a felső körök legkiemelkedőbb tagjai voltak. Lánya, Carrie anyjánál kissé haladóbb szellemű volt. Az ő ösztönzésére kerülhetett be ebbe a válogatott körbe Alva Vanderbilt, az első a családjából.
Ward McAllister, akit a sorozatban Nathan Lane alakít Caroline Astor unokatestvére és jobb keze volt. Ő találta ki A négyszázak kifejezést, önmagát pedig a New York-i előkelőség szakértőjének és az ízlés alakítójának tartotta. Ő segített Mrs. Astornak a megfelelő személyek rostálásában. 1890-ben megírta mindezt a Society As I Have Found It című könyvében, ennek következtében pedig ki is pottyant ugyanezekből a körökből, akik ezt indiszkréciónak ítélték.
Az 1800-as évek végének New York-i elitje a New Amsterdamot 17.-18. században megalapító angol és holland gyökerekkel rendelkező családokból állt, akik eltökéltek voltak, hogy nem engedik be soraiba a feltörekvő újgazdagokat. A Vanderbiltek, a Carnegiek és a Rockefellerek a vasútból, gyárakból, egyéb ipari tevékenységekből szerezték a vagyonukat, amivel aztán granduózus házakat vásároltak a felkapott környékeken, nyaranta Newportban teniszeztek és etikett szakértőket alkalmaztak, hogy segítsenek nekik navigálni a társasági szabályok között. Mindez azonban még mindig kevés volt, hogy valóban részévé váljanak a legfelsőbb köröknek.
Operaházak – valami régi, valami új
1882-1883-ban a régi és az új gazdagok vetélkedése az operapáholyokban testesül meg. A Zeneakadémiát, a New York-i Operaházat 1854-ben alapították és Manhattan keleti részén helyezkedett el. Az intézményben 4000 ember számára volt ülőhely, a páholyokat pedig a város legelőkelőbb, legrégebbi családjai birtokolták. Az elit tagjai itt mutatták meg a kifinomult ízlésüket az Európából exportált művészek előadásainak látogatásával. A 19. század második felében ezek az estek lettek a társasági idény fénypontjai.
Ezt a hagyományt kívánták folytatni az újonnan érkező gazdagok is, de az akadémiának mindössze 18 előkelő páholya volt, amelyet már kiosztiottak a régi családoknak. Azt pedig, hogy ki számít a körbe tartozónak, és ki nem Mrs. Caroline Astor és Ward McAllister döntötték el. Ez az eljárás sokakat sértett, többek közt Alva Vanderbiltet, William Kissam Vanderbilt feleségét, akiről állítólag a sorozatbeli Bertha Russellt mintázták.
A Metropolitan Opera
Ez volt a tökéletes alkalom arra, hogy megváltozzanak a dolgok. Egy új, rivális operaház gondolata fogalmazódott meg, amelyet azok a gyárosok és üzletemberek finanszíroztak, akiket elutasított az akadémai. A szponzorok közt találjuk a Vanderbiltek három generációját, akik hajózási és vasúti vállalatokból szerezték vagyonukat, a befektetési bankár, JP Morgant, valamint Alfred Rooseveltet, a későbbi elnök nagybátyját.
Mögéjük álltak az Zeneakadémia azon tagjai is, akik elégedetlenek voltak az Operaház elhelyezkedésével, 1882-re ugyanis az East Side-on több szakszervezet és anachista társaság és szervezet működött. Végül összesen 70 részvényes adta össze a telek megvásárlásához és az épület felépítéséhez szükséges 1,7 millió dollárt. Az elkészültekor az új épület elfoglalta a Nyugati 39. utca és a Nyugati 40. utca közötti teljes épülettömb nyugati részét. A Met ráadásul ellenlábasánál közelebb helyezkedett el az Ötödik sugárút divatos rezidenciáihoz.
Amikor az akadémia elnöke tudomást szerzett a tervről, felajánlotta, hogy a páholyok számát 18-ról 26-ra emeli. A további páholyok azonban az eredetiek alatt helyezkedtek volna el – ez ismét csak sértésnek számított azok szemében, akik korábban próbáltak bekerülni a páholytulajdonosok közé, azonban elutasították őket.
A Metropolitan Opera JC Cady tervezte épülete hamar megkapta a „sárga téglás sörfőzde” becenevet, utalva az indusztriális külsejére. Ami azonban ennél lényegesebb 122 páholy volt benne. Az iparosok ezt követően a társaság többi tagját is arra buzdították, hogy vásároljanak páholyt az új operházban. Eközben a régi vagyonosok megfogadták, hogy soha nem támogatják az új intézményt a Zeneakadémia ellenében.
A harc akkor érte el tetőpontját, amikor a Met bejelentette, hogy 1883. október 22-én tartja nyitóestjét.
A Met első előadása
A Metropolitan Opera első bemutatója 1883-ban Charles Gounod francia zeneszerző Faust című darabja volt. A női főszerepet Christine Nilsson svéd szoprán énekelte. Egy Nilssonhoz hasonló kaliberű fellépő megszerzése hatalmas szenzációnak számított és hamar híre ment a dolognak.
Valószínűleg ezt akarta érzékeltetni a sorozat, amikor egy csodálatosan látványos jelenetben a Met mellett kampányoló Russellék a saját palotájuk előcsarnokát változtatják színpaddá és az esti vacsora után egy privát operaelőadással akarják biztosítani ügyük támogatását. A történet szerint már erre az alkalomra is sikerül megnyerniük Nilssont, akit Sarah Joy Miller amerikai szoprán alakít a sorozatban.
A nyitóestén öt órán át tartott az előadás. Nilsson előadásában az Ékszer-ária hatalmas ovációt váltott ki, az este pedig összeségében óriási sikernek bizonyult ezzel igazolva az új tulajdonosok várakozásait. Természetesen a kritika sem maradt el: a New York Times szerzője úgy találta, hogy csalódást keltő az új épület, mivel „a páholyok hátsó soraiban és az erkélyen csupán a magas hangok hallhatóak tisztán.”
Az új, nyitott terekben bővelkedő operaház tökéletes volt arra, hogy az operalátogatók közszemlére tegyék fényűző ékszereiket és pazar ruhakölteményeiket, amelyeket az egész nézőközönség megcsodálhatott. Emiatt a látvány miatt nevezték el az erkélyeket aranypatkónak.
A Metnek idővel sikerült megnyernie a régi vagyonok gazdáit is: Mrs Caroline Astor később szinte kötelező jelleggel látogatta hétfőnként a Met előadásait – azonban sohasem este 9 előtt. A fegyverszünet pedig szilárdnak bizonyult, amikor 1884. január 21-én a Vanderbiltek megjelentek Mrs. Astor éves bálján.
A Met első előadása, ahol Christine Nilsson énekelt a Faustban az irodalomban is megjelent. Edith Wharton szintén az 1800-as évek végén játszódó Az ártatlanság kora című regényében – illetve a belőle készült filmekben – fontos események helyszíne az opera. A három főszereplő, Newland Archer, May Welland és Ellen Olenska a Met egyik páholyában találkoznak hosszú idő után először. Két évvel később, ugyancsak Nilsson előadása után kerül sor meghatározó fordulatokra az életükben.
Mi történt a Zeneakadémiával?
A fenti nyitóest sikere megpecsételte a régi épület sorsát. Hamarosan a régi családok is átpártoltak az új intézményhez és a New York-i társaság krémje már a Metbe járt és a Zeneakadémia lassú hanyatlásba kezdett.
1886-ban elmaradt az opera évad és soha többé nem is állt helyre. 1888-tól vaudeville előadásoknak adott otthont. Ennek a könnyű műfajnak a megjelenése jelezte a korábbi exkluzív pozíció elvesztését. Ez az intézmény már nem az volt, amelyért Manhattan régi és új pénzemberei harcot vívtak.
Mi lett a Metropolitan Opera House további sorsa?
1892 augusztusában egy tűz elpusztította az eredeti berendezés nagy részét, így kénytelenek voltak bezárni egészen a rákövetkező év novemberéig. Az újjáépítés után a korábbi épület lett az Old Met – vagyis a Régi Met. Az új épület 1893-ban nyitott újra és a következő 73 évben operaházként működött. Aki azonban ma keresné az épületet, hiába teszi. A Met már nem áll, 1967-ben lerombolták és egy irodaház áll a helyén.
(Via Screenrant, Historyextra.com)
