1944. augusztus 3-án született Homokmégyen Geiger György trombitaművész, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, akit kerek születésnapja alkalmából írásaival, illetve az általa összeállított hangfelvételeivel köszöntünk. Ezúttal egy 1992-ben született írást közlünk.
Éppen Schubert Ferivel beszélgettem a Rádió Pagodája előtt a két hanglemezfelvétel közötti szünetben. Egy szoprán énekhangra és trombitára komponált Scarlatti-ária felvételének lehetőségét latolgattuk, amikor berobbant közénk „az” újságíró, egy családi hetilap szerkesztője. Rövid üdvözlés után felkért – vagy inkább felszólított – hogy Írjak hetilapja számára a soroksári trombitásokról. Őt és olvasóit nagyon érdekli az a rejtély, hogy mi – tudniillik a soroksári trombitások szinte megszállva tartjuk a budapesti nagyzenekarok felelősségteljes helyeit, immár vagy 30 esztendeje.
Első meglepetésemben szabadkozni próbáltam, mondván: ez egy igen rejtélyes, bonyolult kérdés, nem beszélve arról, nem valószínű, hogy tudok egy nívós újság elvárásai szerint fogalmazni. De talán írni is elfelejtettem már – váltottam kedélyesre – olyan régen csináltam ilyesmit… Akkor mondjam tollba, mondta, és mosolygott. A gyors riposztra nem voltam felkészülve. Kihasználva bizonytalanságomat már kissé szelídebb stílusban folytatta. Nem véletlenül kér engem erre. Hallotta már néhány megszólalásomat a rádióban, televízióban és nagyon is rendesen, színesen fogalmaztam. Különben sem ismer mást, akitől kérhetné ezt a témát. Mikor már biztos volt benne, hogy a „bogár” rendes helyén, a fülemben van, akkor, ahogyan érkezett, nagy hirtelen távozott.
Feledve a Scarlatti-kettős örömteli ötletét, ott maradtam – immár a stúdióban – az állandó feszültségi állapotot jelentő piros lámpával… Felvétel indul! Szépen és hibátlanul játssz, ugyanazt tízszer is, ha kell!. És ott volt az igen kedves, terhes gondolat is, miszerint megbíztak, egy engem is közelről érintő rejtély megfejtésével.
De létezik-e egyáltalán rejtély, és ha van, megfejthető-e, s ha igen, érdemes-e kísérleteznem a megfejtéssel? Arra jutottam, hogy nem érdemes, ugyanis egy 30 éves folyamatnak nem létezhet olyan magyarázata, amit egy frappáns levezetés után poénként tudnék felmutatni. Meg is feledkeztem a felkérésről… De nem örökre. Jóval később azon vettem észre magam, hogy egy tiszta fehér lap tetejére odaírom:
Soroksár, a trombiták városa
A közben eltelt időben rájöttem, hogy másképpen kell hozzálátnom a feladathoz. A megoldás kényszere nélkül. Egyszerűen meg kell próbálnom felidézni emlékezetem egy-egy idevágó, de már homályba tűnő részletét, kontúrozva az eltelt idő és trombitás karrierem élményanyagával. Ez lehet számomra a járható út, ahogy azt (nem tudom miért, de) versbe szedve megfogalmaztam:
A kagylót résnyire feszítve reménylem
megpillantani a rejtőzködő gyöngyöt,
de hogy mennyire értékes – hogy igaz-e –
azt döntse el az olvasói képzelet,
vagy maradjon a kagyló titka…
Mert az írás megmarad…
Most itt ülök és írok. Közben azon tűnődöm, mikor csináltam ilyesmit. Egyáltalán milyen ritkán ír egy magamfajta muzsikus – persze a kottát kivéve. Mindent telefonon igyekszem megoldani. Riporterek sokszor kérdezgettek az évek során, és nem is mondhatom, hogy rosszul éreztem magam az interjúk közben. Igaz, míg beszéltem, a trombitám többnyire a kezemben volt. Abba kapaszkodtam, valahogy biztonságot adott és ha lehetett, meg is szólaltattam. Ezek a rádióriportok azonban elillannak az éter hullámain különösebb visszhang és felelősség nélkül. De az írás olyan, mint a hanglemezfelvétel, ezekért keményen felelősséget kell vállalni, mert visszahallgathatóak, visszalapozhatók, az egyes szöveg vagy dallamrészek kiemelhetők.
Közben eszembe is jutott, mikor próbálkoztam ilyen, nyilvánosságnak szánt igényesebb szöveggel. Talán akkor, amikor Bartl József festőművész megkért, nyissam meg a kiállítását, melyet a helyi Szabó Ervin Könyvtárban létesült „Kisduna” Galériában rendeztek meg. Nem véletlen, hogy ez jutott eszembe. A főiskolai tantermem falán ugyanis egyetlen díszként egy Bartl-olajfestmény, egy csendélet lóg. Gyönyörű, régi vágású trombitát ábrázol. Csend – Élet és Trombita… Furcsa, ellentmondásos harmónia.
Hát igen, itt kezdődik igazán a mi történetünk. Bartl ugyanis soroksári festő, ezért csendéleteinek a trombita is témája. Ez a bizonyos trombita még mindig a birtokában van és úgy hiszem, nem adná egy Cézanne-képért sem, mert a hangszer eredeti gazdája édesapja volt. Id. Bartl József szabómester, aki hosszú évtizedeken keresztül ült műhelyében, szabott, varrt, és egyszer csak rájött, hogy valami hiányzik az életéből…
A „naiv” trombitás
Trombitálni kezdett. Sok hangszer alkalmas arra, hogy szórakozásból, akár meglett emberként elkezdjenek játszani rajta. Ha megszólal, tiszta, élvezhető hangot ad. A trombita nem ilyen. Ennél a hangokat meg kell szülni, a szülés minden fájdalmával együtt. Sokáig ellenáll és csak süvöltő, fülsértő hanggal honorálja a kísérletező igyekezetét. De Bartl bácsi és családja ki tudta várni, hogy a hangzavar formálható hangokká váljék. Mikor már eléggé megbízott tudásában, akkor a báli napokon hóna alá vette a hangszerét, és elindult szerencsét próbálni. Hívatlanul. A meghívott, fizetett zenészek már játszottak. Ő pedig csak várt a sorára. Tudta: a trombita fárasztó hangszer és éjfél felé talán már megengedik, hogy játsszon. Persze, hogy megengedték és nem is biztos hogy a fáradtságuk volt engedékenységük fő indítéka… Amikor eljött az ő ideje, akkor felment a színpadra, játszott és boldog volt.
Így lett a tanult festő barátom apja „naiv” trombitás. De ez régen volt, én sajnos nem hallhattam Bartl bácsit, de jólesik elhinnem, hogy ez így volt. Különben is, jól ismerem ezt az érzést. Hasonló lehetett, mint amikor – úgy kilenc éves koromban (Dudlis néven) várakoztam a Molnár-szigeten, hogy beállhassak játszani a focicsapatba. Ez csak akkor volt lehetséges, ha páratlanul voltak, vagy ha, Uram bocsá’ lesérült valaki. Elfáradásukra nem számíthattam. Nagy érzés volt játszani a nagyok között. Mint ahogy nagy érzés lehetett Bartl bácsinak is „a nagyok” között játszani. De kik is voltak ők, a soroksári „nagyok”?
Bajban vagyok, mert tudom, mindegyikőjükről lehetne írni egy-egy külön tanulmányt is akár, de most elég, talán, ha azt mondom, hogy ezek közül a „báli zenészek” közül vagy tízen az ország legjobb zenekaraiban is nagyok tudtak lenni. Hogyan lehetett ez, és lehet ma is? És miért éppen itt? Ezek tehát a kérdések, aminek megválaszolásával megbíztak.
A vérükben van? Az ország más helyein is élnek sváb zenészek! A főváros közelsége tenné? Apáról fiúra száll? Mindezek valószínűleg szerepet játszhatnak, de csak homályos keretét adják a megoldásnak… Úgyhogy folytatnom kell a kagyló héjának feszegetését, hátha fény derül a titokra. A soroksári polgárok jutnak eszembe… Itt, a bálokban is nagyon szépen kellett, kell játszani. Ezt igényelték az emberek, és egy trombita Landler-triója, hasonló zeneiséget igényel, mint egy Haydn-, Mozart-, Schubert-szimfónia menüett tétele, nem beszélve Mahlerről, vagy Brucknerről. De talán mégiscsak Bartl bácsi a megoldás. Soroksáron ilyen a környezet, a levegő, a klíma: idős korban, munka mellett is késztetést érzett arra, hogy fejlessze trombitatudását. Lehet, hogy ez, vagy a sziget a titok nyitja. Tényleg, a sziget!
A sziget
Menjünk vissza a szigetre focizni! Ott van Geiger Misi. (Rokonság nem fűz hozzá, csak névazonosság) no meg a foci. És még valami… Misi ugyanis nyelvész diplomával a zsebében, komoly állást betöltve, trombitaórákat vett Galambos Jánostól, pedig mondtam, hogy már az első hangok kicsiholása is küzdelem ezzel a hangszerrel… De hát ez a Soroksári klíma… És János bácsinál élvezte a küzdelmet, olyan hangulata volt az óráinak. Mindenkit bíztatott, hogy mellette fog ülni a Rádiózenekarban. Ő sem gondolta komolyan, de fontos volt, hogy aki nála tanul, az bízzon magában. (Egyébként, mivel én is nála kezdtem, ezegyszer bejött a jóslata).
Sosem felejtem el, Geiger Misi mesélte a szigeten, foci előtt. Trombita órán a feladott etűdöt kezdte játszani, de János bácsi leállította, majd topogva, bizonytalanul mondta: „nem jó Misikém… ezt úgy kell… úgy kell játszani …mint a „telihold”. Nem azt mondta, hogy érzékenyen, lágyan, vagy dolce, hanem mint a „telihold”. Ez így nagyon szép. Azután megmutatta. Ö úgy született, hogy négy elemivel is professzor tudott lenni és ha kellett tudott úgy trombitálni, mint a telihold.
Lent a szigeten focizott Polster Jóska is, a helyi fuvaros Adónisz testű fia a Rádiózenekarból, aki – mivel mifelénk lakott – a szigetre menet bejött hozzám, és játszott nekem. Mindig olyan nehézségi fokon, hogy azt a következő vasárnap, foci előtt már én is el tudjam játszani. Így azután vasárnaponként azt hittem, hogy már mindent tudok, amit kell. Milyen inspiráló, jó érzés volt ez akkor amikor az ember még szinte semmit sem tudott. Amikor aztán Jóska úgy érezte, már eleget volt itthon és külföldre ment (akkor ezt még szökésnek, disszidálásnak hívták), szinte természetes módon – és persze próbajáték után – én kerültem a helyére.
Lejött néha a szigetre Schubert János – a „Subri” – a Rádiózenekar szólótrombitása is focizni, akinél szebb hangon nem tudom, lehet-e játszani. Lövéseitől kiszakadt volna a háló, ha a kapu helyett nem két cipő lett volna lerakva a fűbe. Ő annyira szerette a hangszerét, hogy szinte elégett bele. Nagyon korán hagyott itt bennünket.
Előfordult a pályán, mert nagyon szerette a focit, Szabó Laci bácsi is, akiről már a Bartl bácsis részben kellett volna írnom. Ő volt a soroksári bálok snájdig szólistája, később a növendék katonazenészek tehetségének kibontója… És szinte természetes, hogy az Operaház zenekarának oszlopos tagja.
Közben teltek az évek, Soroksár „fejlődött”. A szigetet magas, ronda betonfallal vették körül, csakúgy, mint korábban az országot, de mi tovább fociztunk – leküzdve a betonfal-akadályt – visszahódítva magának a szabadságnak egy kis darabját. Igaz, a meccs végét néha lovas rendőrök jelezték.
De azért rendületlenül jöttek az új játékosok… Palotai Pista, aki jól cselező, kemény, modern csatár volt, később a Rádiózenekar csillogó hangú trombitásszólistája lett. Szekeres Béla – a focipályán szélső típus, jó rögtönző képességgel. Gyorslábú, színes egyéniség, a lábánál csak a trombitálása gyorsabb. Helyet követelt és kapott a Rádiózenekarban. Édesapja, a filozofikus hajlamú Feri bácsi, a Ferencsik vezényelte Hangversenyzenekarban bizonyította Soroksáriságát! Somorjai Stefi – jó érzékű, bár kissé kényelmes volt focistának – de nem volt kényelmeskedő ha trombitálásra került sor. Így az Operaház zenekarába biztos favoritként került be, első trombitásnak. Ahogy Szabó Laci is (ugye ismerős a név?), a jó rúgótechnikájú, de állandóan némi túlsúllyal küzdő középpályás, aki, mint mindenhová, az Operába is követte Somorjai Stefit, no meg persze a saját édesapját. Schubert Feri – (szintén második generáció), aki nagyon jól „látott” a pályán, szervezte a játékot. Diplomás trombitás, a Honvéd Művészegyüttes tagjaként módosított. Most a Rádióban irányít, zenei szerkesztőként szervezi a játékot, és időnként velem beszélget a „Pagoda” előtt, hogy milyen szépen szól a szoprán női hang és a trombita kettőse.
Zene hét trombitára
Még tudom folytatni a csapatösszeállítást, és nem feltétlen a tartalékokkal. Ifj. Galambos János – az első tanárom, János bácsi fia – aki zenekarvezető jazztrombitásként évtizedekig Észak-Európában „utánozta a Holdat” játékával. Galambos Lajos, a fiatalabbik gyerek, aki fúvószenekari trombitásként lett professzionista. Ifj. Galambos Lajos (harmadik generáció) aki, bár trombitatanárként végzett, egészen új műfajban keres és talál fényes sikereket. Ide kívánkozik még Harmatos Lajos, az Operettszínház trombitása, Pásztor Gyuri, Stark Gyuri, Kardos Lajos, Wurzinger András, Szrimácz Feri, aki zeneiskola-igazgató lett és Hárskúti Matyi, aki a közelmúlt és a jelen báljainak „snájdig szólistája”. Befejezvén a felsorolást (de bízva abban, hogy folytatható lesz majd a most felbukkanó tehetségekkel) eszembe jutott valami, amivel be is fejezném soroksári mesémet.
1985 májusában az USA-ban, Új-Mexikóban a Trombitások Világtalálkozóján tartottam előadást a világ minden részéről összegyűlt kollegáknak Magyarország trombitás helyzetképéről. Hogy érdekesebb és hitelesebb legyen az előadás, élőben is játszottam, zongorakísérettel. Majd a „mi szól szebben hat trombitánál?” kérdés feltétele után – amire ott a helyszínen a szakközönségtől kórusban jött a válasz, hogy hét – lejátszottam egy híresen nehéz, hét trombitára írott zenedarab hangfelvételét. Ezzel zártam az előadást. A gratulációk elhangzása után legtöbben azt kérdezték tőlem, hogyan tudtam összeválogatni a kis Magyarországon ennyi jó trombitást, akik a lemezfelvételen játszottak. Akkor röviden, kissé nyeglén csak annyit válaszoltam hogy szóltam foci közben a haveroknak, akik ott laknak a falumban. Ezt ők egyáltalán nem értették, és azt hiszem, nem is tekintették komoly válasznak. Hitetlenül, már-már gúnyosan mosolyogtak… Na persze?!
Végigjártam az utamat. Nem tudom, hogy a soroksári trombitásokra vonatkozó újságírói kérdésre sikerült-e valamiféle elfogadható magyarázattal szolgálnom. Sikerült-e feltárnom a kagyló titkát, de ez az írás arra biztosan jó lesz, hogy elküldjem majd Új Mexikóba, és ha elolvassák, utólag elhiggyék nekem, hogy van a világon egy kis helység: Soroksár, ahol ha el akarom játszani Altenburg hét trombitára írott darabját, csak le kell szaladnom a szigetre szólni a csapattársaknak.
