Február 7-én korunk egyik legismertebb énekes sztárja látogatott el a Müpába Kristīne Opolais személyében. Ahogy bejön, vagy inkább belibben a színpadra ő igazi dívának látszik, a fellépőruha különleges, a frizura tökéletes, jó ránézni.
A nemrégiben a 90. életévét ünneplő Szinetár Miklós nyilatkozta többször is, hogy napjainkban már nincsenek igazi nagy énekes-sztárok az operában, mint anno Maria Callas vagy Giuseppe di Stefano. Ezzel persze lehet vitatkozni, hiszen manapság az opera nimbusza is megfakult már, nincs akkora jelentősége a műfajnak, mint régen. A „dívaság” intézménye is átértékelődött, nemigen van rá szükség, inkább nézünk mutatós, a színészetre is képes szopránokat. A vasúti sorompót idéző idéző minimális karmozgatás a színpad előterében már nem elegendő a zenés színházban sem.
Kristīne Opolais jó színésznő, büszke is rá joggal. A Metropolitan Operában látható előadásokban a közönség nemcsak a hangot, hanem az előadásmód és a szerep kidolgozottságát is megkapja. A hangja prémium minőségű, sajnos, idehaza nem hallani ezt a szintet még ehhez közel sem, egyszerre súlyos, kellemes és kontrollált.
Nem öncélú bűvészkedés az előadás, nincs is rosszabb, mikor a hang egyszer csak elszabadul és önálló életet kezd élni. Mert ez váltja ki az ellenérzéseket, az operai klisék és mesterkélt formák már nevetségesek manapság.
Kristīne Opolais rögtön elhelyezi magát a világklasszis hangok között, nagyon magasan van ő, valahol a csúcsok közelében. Mégis az az érzésem, ez az est nem vezet sehová. A program összeállítói igyekeztek dramaturgiailag felépíteni azt, ügyeltek az énekes és instrumentális számok arányára is, korrekt volt és elegáns minden, de a lényeg, az opera katarzisa elmaradt.
Az Adriana Lecouvreur részletei szépen és jólesően hangzottak fel, de nem éreztették az opera fontosságát. A Tosca nagyon várt „slágerei” a második részben kaptak helyet. De Tosca imájában, a Vissi d’ arte nagyszerű dallamaiban az énekesnő hibátlan előadása mégsem érzékeltette, hogy Floria Tosca olyan választás előtt áll, ami miatt még a hitét is kétségbe kell vonnia.
Senki nem várja el egy áriaesttől, hogy a művész tudása legjavát nyújtsa, ezek az estek inkább a közönségnek szólnak, hogy kedvencüket „élőben” is lássák-hallják. De Kristīne nemcsak a hangját kímélte, hanem a szívét is. Ez a halhatatlan és csodás Cso-cso-szántól bizony kissé megúszósnak tűnt.
Kristīne Opolaist elkísérte Teodor Ilincăi is, akivel hol felváltva, hol duettet alkotva énekeltek együtt. Ilincăi még kezdősorban van, de hangja remek, és sokszor mintha el is lopta volna a showt a híres partner elől. Nagy karrier állhat még előtte, ő beleadott mindent az előadásba, a kissé enerváltnak ható világsztár mellett nem szürke kísérőnek mutatkozott.
A kirobbanó siker is elmaradt, a közönség sem érezte azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen pillanatokat él át a Müpa hangversenytermében. Persze jött az itthon kötelező, hosszan tartó, szűnni nem akaró vastaps és ennek megfelelően a ráadások. Az O mio babbino caro áriában valamit meg lehetett hallani a titokból, ami Kristīne Opolais világhírét meghozta.
